Voy a dormir. Ultimo poema de Alfonsina Storni.

Dientes de flores, cofia de rocío, 
manos de hierbas, tú, nodriza fina, 
tenme prestas las sábanas terrosas 
y el edredón de musgos escardados. 

Voy a dormir, nodriza mía, acuéstame. 
Ponme una lámpara a la cabecera; 
una constelación; la que te guste; 
todas son buenas; bájala un poquito. 

Déjame sola: oyes romper los brotes... 
te acuna un pie celeste desde arriba 
y un pájaro te traza unos compases 

para que olvides... Gracias. Ah, un encargo: 
si él llama nuevamente por teléfono 
le dices que no insista, que he salido... 

Alfonsina Storni. 

nem szégyellem, hogy úgy írsz arcomra mosolyt,
mint egy félig teleírt könyv minden második lapjára
új befejezést.

te nem vagy még enyém, s talán nem is leszel.
de én a tiéd vagyok, mint kőé a nyom, mit rajta hagynak
az évszakok.

kételkedem. de mégsem tudok elszakadni tőled,
mert a részed vagyok,
s te az én egészem.