Óda

Mate, ó,
te mindig vigasztaló,
ma te légy társam a magányban,
ma teremtsünk, ma  tengernyi itt a képzet,
kész mitológia...
Ó, te marasztaló matéria,
ma te mentsd meg belőlem,
amit a metamfetamin
magába temetne.
Ó, te támaszom,
temetőm helyett templomom,
oltalmam, ténfergéseimben atlaszom!

Ó, te metafizikán túlmutató
metagalaktikus mátrix!

-Olívia...ha most lát is valamit a teafüvekben, mindkettőnknek jobb lesz, ha elhallgatja.

Ahogy drága néhai nagyapám asztalához leülök, egy percre ellep a csend és a gyász...hogy utána mély levegőt vehessek, hisz, ahogy igazi íróhoz illik, a  lehető legkényelmesebb és legirracionálisabb öltözetben vagyok és kislámpánál ülök a szürke alkonyatban.
Tehát én vagyok a szerző. Az isteni, és majdnem mindenható szerző leghőbb vágya pedig az, hogy, ha csak még egyszer, ha csak egyetlen egyszer...
-... megkaphatnám őt...ezt az oly tiszta, oly erős és fiatal, mégis oly tudós férfit, ha csak egyszer ölelhetném ...évszázados életem oly sok szépségét, tapasztalatát és minden ki nem fejezett szeretetét ölelném bele, és tudom, megérezné, amit neki szánok...-gondolja Olívia mosolyogva, ahogy izmos combját átlendíti a nyereg másik oldalára, és fél szemével a szerzetesre pillant. Aztán, most már férfimód ülvén meg a lovat, egy kellékestől elkap egy áttetsző textil zsákocskát, majd laza mozdulattal a közönségbe szórja belőle a virágfejeket, ahogy könnyedén ügetve körbehalad.
A nép tapssal köszönti a művésznőt, Olívia pedig az ovációt követő pillanatnyi zavarodottság alatt megragadja a nyereg első kápáira erősített bőr fogódzókat, és a következő pillanatban tótágast állva poroszkál tovább. Újabb üdvrivalgás tör ki, a művésznő arcába vér szökik, míg a következő kört, szintén a bőrfogantyúkba kapaszkodva angol spárgában teszi meg.
Antalnak leesik az álla. Mi tagadás, bár én vagyok a szerző és tisztában vagyok vele, milyen hatással van a férfiakra a meztelen combok látványa, a szerzetest Olívia könnyed, fesztelen mozgása nyűgözte le. Az, hogy a most már valóba huszonhat éves nő, halandósága teljes tudatában, a legbájosabb mosolyával ajándékozza meg, miközben ha csak egyetlen másodperccel is elvéti a ló mozgásának ütemét, az életével fizethet.
Nem akarta végigülni az előadást, leküzdhetetlen vágyat érzett rá, hogy azonnal karjában tarthassa a művésznő nem is olyan törékeny testét. Arra gondolt, rögtön utánamegy, ahogy a nő kiügetett a porondról, de mivel az első sorban ült, ráadásul nem a bejáróhoz legközelebb eső ülésen, ezt bajosan tehette volna meg. Azért önkéntelenül felugrott, amikor Olívia produkciója végeztével jól megérdemelt üdvrivalgás közepette körbelovagolt és integetve eltűnt az egyik kapuban.
Visszanézett.
A szerzetes elcsípte azt a büszke, hálásan piruló pillantást, amit egyenesen neki küldött.Mégsem rohant utána azonnal, türelmesen végigülte az előadást, csak szünetben kereste meg, és akkor is, alig jutott szóhoz. Torkában dobogó szívvel gratulált, és kérdezte meg, megvárhatja-e, hazakísérheti-e az előadás után, pedig Olívia most egyáltalán nem csábító, inkább őszinte, keresetlen mosollyal felelte, örülne neki.Antal az előadás második felét már-már unottan ülte végig: hiába parádéztak az artisták, hiába bolondoztak a bohócok és hiába trükközött a bűvész -aki történetesen egy cseppet sem hasonlított Rolandra.

Antal esze csak azon járt, hogy ha csak egyetlen egyszer megölelhetné Olíviát, ezt a rejtélyes nőt, ki halandóként éppúgy dacol a veszéllyel, ahogy képes volt puszta emberségből, könyörületből leélni egy életet -vagy többet- a szomorú bohóc bőrébe bújt sátán oldalán, akkor abból az ölelésből talán megérthetne valamit ebből az oly paradox nőből, s ezáltal, lehet, hogy ebből a mégoly paradox emberi létből is.

Minden esetre

Ott hagytam abba, hogy folytatták útjukat a piac felé. Anélkül, hogy fény derült volna Antal elbizonytalanodásának okára, vagy esetleg arra, mit gondol a jósnői képességeinek immár búcsút intett Olívia arról, hogyan kéne alakulnia az előnyös testi adottságokkal megáldott szerzetes sorsának.
Illetve valami talán mégis kiderül: mikor a piacon a sózott hal és néhány rőf kelme megvásárlása után egyszer csak szembe jött Ole, egyedül, Renée és a  méz idő közben bizonnyal szekéren távoztak, Olíviának  gyanakváshoz hasonlítható sejtelme támadt, ahogy a csomagokkal megpakolt Antal bemutatkozott a csillagásznak. Antal természetesen tudhatta, ki Ole Christensen, de a csillagásznak fogalma sem lehetett Antal kilétéről. Olíviának pedig az volt az érzése, Antal tud még valamit Oléről.
Pár mondatos udvarias beszélgetés és Olívia újabb látogatásának ígérete után elköszöntek, de az ex- jósnő azután sem tette fel a kérdést Antalnak, arra gondolt, biztosan orákulumi múltja miatt támadt rá az a különös előérzet.
 A szerző ismét kegyet gyakorol a kíváncsi publikummal szemben: Antal, ki természetesen  látta már a csillagászt nyilván az antikvárius-üzletben, messziről megpillantotta, mikor Olívia kalapja után szaladt, és ráismert, követte tekintetével a csipkebokron keresztül. De nem akart Olíviának csalódást okozni, hogy egy hölggyel látta együtt. Bár arról még mindig fogalmunk sincs, ki az a hölgy...

Talán ezért is teszik meg a visszautat szokatlanul hallgatagon. A délutáni nap bágyadtan süt, szinte égeti Olívia tejfehér arcát, bár még mindig erős szél fúj.  Antal szeretné hazakísérni a nőt,  de ő nem fogadja el az ajánlatot; talán szeretne egyedül maradni a gondolataival, talán nem akarja elrabolni Antalt a maga kötelességeitől.
 Ahogy áthalad a Groot Schijn hídján, mégis jobban megragadja a figyelmét valami, amit szinte nem hisz  el a szemének: a csatorna partján egy félmeztelen férfit lát...ez miért is olyan különös?
Arányos, izmos alakja, délceg tartása alapján akár lehetne Olívia egyik cirkuszi kollégája is. Artistának túl magas, bár nem egy langaléta termet... de szépen formált válla, selymes bőre -bár ezt a sajátosságot Olívia maximum el tudja képzelni,hiszen ahhoz is túl messze van, hogy arca alapján ráismerhetne cirkuszi kollégájára, -nem parasztfiúkra jellemző.
Az ex-jósnő mindenesetre alaposan szemügyre veszi a szőkés hajú, mégsem az északi embertípusra vallóan sápadt alakot. Ismeri-nem ismeri, egyáltalán nem ez foglalkoztatja. Tetszetős látvány, ahogy  bronzbarna bőrén a vízcseppek  egy pillanatra megállnak, majd legördülnek. A férfi, akiről még mindig nem tudjuk, Olívia cirkuszi kollégája-e, ugyanis mosakszik, tőle kicsit távolabb pedig egy sötétpej ló iszik a Groot Schijnből. Olívia biztos benne, hogy ismeri ezt a férfit, bár az, mivel nappal szemben áll, összehúzza a szemét, s ez megnehezíti az azonosítást. Fül-tövig érő, egyenes haja van, elegáns frizurája, bár ahogy mondtam, testalkata nem arisztokratikusan sovány, inkább  izmai inkább tömörek, mint szálkásak. Biztos a piacon láthattam, tejes fiú lehet, esetleg hentes gondolja hősnőnk, és még mindig nem tudja a szemét levenni róla. De ekkor a férfi  kijön a bokor mögül, így Olívia egész alakját szemügyre vehetné... persze inkább zavartan lesüti a szemét, mert a legény hirtelen felnéz rá. Pillanatnyi megilletődöttségét feledve az ex-jósnő tovább indul, észre sem vette, hogy egyáltalán megállt. Sőt, hirtelen meg is szaporázza lépteit, mivel útja szerencsére  egyenesen arrafelé tart, amerre szeretné...
 A szerző pedig végre úgy sejti, mégsem volt felesleges az a néhány száz év, hiába tett meg mindent az ex-jósnő huszonöt, lassan huszonhat éves romlatlanságának, vagy inkább ügyefogyottságának visszaszerzéséért.
Ahogy Olívia leért a hídról lelassította lépteit és abban reménykedett, talál  valami okot, hogy megszólítsa a férfit, akire csak ennyit mondhatok: esztétikai élmény. Persze nem talál semmit, de ez nem zavarja a szerzőt, aki kíváncsi várakozással figyeli huszonöt éves testbe bújtatott többszázéves főhősnőjét, amint a világ legtermészetesebb módján letér az útról.
Átvág egy sűrűbb ártéri erdőrészen, és kiér a szintén buja aljnövényzettel borított partra. Nem tudja, vajon a férfi már elindult-e, mert végzett a mosdással, a ló pedig csillapította szomját...
Pontosan így is történhetett...-gondolja csalódottan a szerző, mert bizony nem látunk senkit. Lehet, hogy a férfi beleereszkedett a folyóba teljesen meztelenül...-gondolja Olívia.
De az azért túlzás lenne.

Úgymond, hogy csináljon valamit, a nő szórakozottan az aljnövényzetet szemléli, gyógyfüvek után kezd kutatni...és megakad a szeme egy kisebb cserje tövében egy gödrön, ami pont úgy néz ki, mintha egy malac szarvasgombát kotort volna ki a cserje tövében. Olívia nem lepődik meg, különös módon az jut eszébe, ha valóban ráakadt egy olyan igazi ritkaságra, mint a francia szarvasgomba, egye fene, összekapja magát, és főz egy remek vacsorát, meghívhatná Olét ...
Azért, nehogy csapdába ejtsék évszázados gombász ismeretei, megkóstolja a talajból kiforduló gumószerű termőtestet. Kicsit furcsának találja, de arra gondol, így nyersen persze, hogy furcsa. Kiássa az egészet, hogy alaposabban megízlelhesse, hogy meggyőződhessen a minőségéről, és az én spontán intuitív főhősnőnk már szinte el is feledkezett az esztétikai élményről.
De egyszerre különös fáradtság vesz rajta erőt. Nem is érti, de nem is nagyon van ereje meggondolni, olyannyira letaglózza a legyűrhetetlen érzés.
Ez rettenetes...háromszáz év, ki tudja hány hektoliter pastisse után ez a soha nem tapasztalt tehetetlenség...-gondolja, miközben olyannyira elpilled, hogy kénytelen leülni. Sőt, mi több, kisvártatva azon veszi észre magát, hogy elszundít- illetve a szerző veszi észre magán, hogy hősnője azt sem tudná megmondani, hány percet vagy órát tölt ott a Groot Schijn partján szundikálva, és hogy egyszerre, ahogy felébred, egy sötétpej kanca patáját pillantja meg. Összerezzen, de alighogy magához tér és felül, megpillantja a bronzbarna bőrű férfit is, amint épp arrafelé tart, ahol ő fekszik.
-Minden rendben van, hölgyem?-kiált oda Olíviának félmeztelenül és istentelenül kívánatosan.
-Oh, persze...csak lepihentem egy kicsit, megszédített ez a hőség...-feleli hősnőnk kábán és közhelyesen.


Hogy folytatás következik-e, azt majd meglátjuk.
A szerző kezdi úgy érezni, kicsúszott a talaj a lába alól...

Találkozás

Monológ, vagy dialógus...
Egy hanggal kezdődik, a vége csend.
Némaság.

Szó, mondat, regény- zsúfolt paletta:
ha bekerül a neved, újra meg újra kimond.
Hangként kezded, véged a csend.
Magány.

Kimondanám a neved.
Ízlelni minden kezdeted, ritmusod, melódiád és zárlatod.
Véget érne az egyik hang, hogy elkezdődjön a következő.
Félek kimondani, szóvá tenné, mit inkább megjegyzek. Fel ne falja a csend.
Felejtés.

Ha nem mondalak ki, talán megteszed velem te.
Hogy egy hanggal kezdődjek, és csendben érjek véget.
Elválás.

Elkalandozom/ Átvezető epizód

Egy japán hagyomány szerint addig kell az ajtóban állni, amíg a vendég el nem tűnik a láthatáron; de Ole még azután is sokáig a kapuban állt, hogy Olívia eltűnt a korán leszállt alkonyati ködben. Pedig Olívia nem nézett vissza, mint mindig. Talán arra gondolt, egyedül kell maradnia a csillagász gondolatával, távol ülő aranybarna szemének emlékével, és ízlelgetni a vörösbor utóízét. A végtelenségig húzódó látóhatáron soha el nem tűnő narancsos izzás a mámor keresett elveszettségét irtózva idéző nosztalgia…

Szabjunk mégis határt a romlás kétes vágyálmának Ahogy szerzői burjánzásunkat sem ártana megzabolázni, hiába köszön be az erkélyen a tavasz.

Olívia álmodozva baktatott hazafelé.

És úgy érezte, a húsvéti böjt ideje alkalmat ad neki, hogy megtisztuljon. A vallás minden mázától vagy képmutató puritánságától érintetlen Olívia természetesen az Antallal folytatott beszélgetések hatására jutott erre a meggyőződésre, a szerzetes ugyanis továbbra is lelkiismereti kérdésnek tekintette a végre helyes útra tért Olívia lelki üdvét.

Ha Olívia egy kicsit jobban ismerné a szerzőt, akkor bizonyára nem a szerző jegyezné meg Olíviáról, hogy tudja, mire készül, hanem épp fordítva. De mivel még nem akarom tudni, mi lesz a történet vége (ha lesz) most egy cseppet elkalandozom.

A kolostor felé. Oda tartott Olívia másnap reggel, a kora tavaszi napfény bántó volt, ahogy a szemébe sütött amint átment a Groot Schijn hídján. Szemébe húzta galambszürke nyúlszőr kalapját, a nagy karima árnyékot vetett fehér arcára és eltakarta a jelenetet, amit a szeme sarkából megláthatott volna: a piactér sarkán feltűnt Ole, egy elegáns, türkiz színű ruhát viselő, láthatólag meglehetősen tehetős, szőke hölggyel karonfogva. Ó nem, Olívia ahogy elhagyta a teret és esze ágában sem volt a sarkon az antikvárius üzlet felé sandítani, ámbár zavartalanul álmodozott. Tavasz-tavasz...

-Szervusz, Antal!
-Dicsértessék.
-Dicsértessék...-Olívia elkomolyodott, és lelassította lendületes lépteit ahogy belépett a templom kertjébe. Antal felállt az almafa alatti  padról és Olívia elé sietett. A még csípős idő ellenére ugyanaz a bőr saru volt rajta, amit akkor viselt, amikor bekopogtatott Olíviához egy pohár vízért. A szél belekapott göndör hajába, göndörebb és rövidebb haja volt, mint amikor legutóbb láttunk, bár továbbra sem viselt torzúrát. Egymásra néztek, Olívia intett a fejével, esetleg tehetnének egy sétát, Antalnak eszébe jutott, hogy jó lenne elmenni a piacra azokért a dolgokért, amelyeket nem termelnek meg a kolostor gazdaságában.
-Nem fogod elhinni, Antal...felvettek a cirkuszba..tudod, korábban ott dolgoztam artistaként, jobban mondva lovarnőként- Antal smaragdzöld szeme láthatólag érdeklődően felcsillant, mielőtt lesütötte volna; de Olívia úgyis észrevette.
-Igen, mesélted-felelte.
-Egyelőre nagyon sokat kell gyakorolnom, nehéz is. De...-kis híján kicsúszott a száján, hogy hamarosan eljöhetnél megnézni az előadást, végül mégis úgy folytatta mondatot, hogy de egyre jobban megy.
Ami igaz is volt, a szerző mégis lassan kezdte sejteni, mire készült, vagy inkább mire vágyott a szerencsétlen sorsú főhősnő.
Most mégis magára hagyja őt Antal társaságában, illetve megelőzi őket a piac felé vezető úton.

Olét látjuk, Renée társaságában, aki egy még Olíviánál is sápadtabb hölgy, valódi szőke hajkoronával és a piac zsivajához talán túlzottan is elegáns türkiz, kávészín hímzéssel díszített  taft anyagú ruhában. A méhész standja felé tartanak, ki tudja, lehet, hogy mézeshetük meghosszabbítása céljából vesznek 40 kg akácmézet. A nap is kibújik a szürke felhők mögül és megcsillan a sűrű, komótos esésű zuhatagon, amint a jókora fém kannába ömlik. A méhész egy pillanatra felnéz, mintha valami hirtelen elterelné a figyelmét, megcsúszik a keze és egy jókora csepp méz végigfolyik a fém kanna oldalán.
-Oh, pardonnez-mois...il est prés tout suit, et voilà- és már le is törli egy benedvesített ronggyal az áttetsző arany cseppet, nem káromkodik. Ole sietősen köszönetet mond és fizet, arca mintha bosszús lenne, bár ezt csak onnan tudjuk, hogy eltűnt szája sarkából az oly jellemző mosoly, hisz alig néhányszor láttuk, akkor is csak Olívia percepciója által. De Renée a méhészre mosolyog, pas de problem, merci beaucoup, és már indulnak is. Ole  határozottan morcosnak látszik, ahogy könnyedén vállára emeli a kannát. Elárulom, hogy nem a kanna súlya miatt szontyolodott el, az meg sem kottyant neki, természetesen. Szikár alakján meglátszik, hogy nem posztóból vagy térképekből hajtogatta az idő.
Hallgatnak, amíg elhagyják a piacot, bár Renée talán szeretne beszélgetést kezdeményezni. Talán nem is veszi észre, hogy a csillagász gondolatai más felé járnak. Olívia talán szeretné, ha az ő kortalan arcának emléke tartaná fogva.
Bár ki tudja...

Egyelőre teljesen lefoglalja, hogy mahagóniszínű fürtjeit szemébe fújja a szél, és az a rakoncátlan egy fuvallattal a kalapját is egy pillantás alatt messze viszi. Antal iramodik utána, de a szél csak játszadozik vele, egyre messzebbre röpíti a meggypiros kalapkát, Olívia elneveti magát és utánaszalad ő is. Antal végül elkapja a fejfedőt, mert az klasszikus fordulattal fennakad egy csipkebokron. A szerzetes, vigyázva hogy barna posztócsuhája bele ne akadjon a csipkebokor tüskéibe, kiszabadítja az ágak közül a kalapot, ám egyszer csak majdnem beleesik a bokorba, mintha meglátna valamit vagy valakit és vesztené el az egyensúlyát.
-Köszönöm, Antal! Kedves tőled...na, bele ne ess abba a tüskés bokorba! Mi történt...?-szalad oda hozzá Olívia, és karját megfogva rántja vissza, nehogy tényleg bezuhanjon a tüskék közé.
-Mi lelt...mit találtál a csipkebokorban, csak nem egy fészket, vagy egy erszényt?- faggatja mosolyogva, miközben megigazgatja a szerzetesen összegyűrődött csuháját.
-Semmi, semmi...- mondja zavartan Antal, és Olívia bizony konstatálja zavarát, valami miatt  mégis elsiklik felette.
-Csak...csak elvesztettem az egyensúlyomat egy pillanatra- magyarázkodik Antal, miközben a nő, ahogy a vállán elrendezi a csuhát, az indokoltnál kicsivel gyengédebben, már-már simogatásnak beillő mozdulattal ér hozzá  szerzetes létére igen izmos vállához. Talán e pillanatnyi érintés az, ami miatt Olívia nem firtatja  tovább, mi miatt bizonytalanodott el, mert megérzi a csuha alatt ruganyos izomzatú vállát, és talán arra gondol, szívesen elbizonytalanodna az egyensúlya, hogy Antal karjában nem kifejezetten spirituális támaszra lelhessen...
De ostobaság azon merengni, mire gondol Olívia "talán", hisz a készséges szerző ezúttal segítségünkre siet a találgatásban: jósnői adottságokkal már nem büszkélkedő főhősnőnk  azon tűnődik, Antal sorsa bizony nem arra indult, és nem is ara fog tovább menni, amerre a klérus egyengeti...

Minden esetre folytatták útjukat a piac felé.



És hogy azután merre? Hamarosan kiderül!

Hagyaték

a meglékelt légbolt párolog.
kobaltkékjében
 elmosódik a hang, az érintés, az értelem,
és ahogy azt mondod, viszlát, az inkább ég veled.
a zaj és a csend sem tiszták. mikor először elhagytál,
beléjük zártam, ami megmaradt.

hogy apám nem voltál, azt hagyjuk, rég volt.
meghagytál valaki másnak. abban a hitben
hagytál, hogy nem tart soká.
 távolléted egészen addig ért, amíg a szoknyám
felmászott a combomon és nem kellettél
többet apaként.  az sose voltál.

szerettél-e férfiként, vagy csak hagytad,
hogy szeresselek és felhaggyak miattad mindennel,
 nem a te hibád. elhagytál megint,
s én tinta-kék éjszakák ragacsában kerestem menedéket.
a lábjegyzetben, a tartalomban kerestelek:
referencia mindenre volt. csak a te neved hiányzott.

 egy mozdulatban hirtelen megleltelek: hogy sosem eresztlek el,
hittem, de a hagyomány szerint, a bálnak vége lett. reméltem,
hogy, valamit megtartok belőled. kék ruhámon mégis, mint esőcseppek
hagytak sötét nyomot a könnyek. megtetted,
vagy én voltam- édesmindegy.
nem hagytam, hogy szeress, mert féltem, és most is félek:

 ha nem enyész el magától, a szerelem felemészthet.

Olívia, titkos tervek helyett, baljós előérzete ellenére ki tudja, mit fontolgat

...egyelőre egy karabéllyal a kezében- illetve a retiküljében, melyet a kezében tart-  lép be az ajtón, és nem akarom tudni, mi készteti arra, h fegyverhordozóból fegyverviselővé lépjen elő...

 

Ole ránézett Olíviára. Olívia visszanézett rá.
-Min csodálkozik...-és majdnem hozzátette, hogy mester, annyira lenyűgözte az asztronómus csillagvizsgálónak beillő otthona. A falakat és a plafonokat térképek borították, mint minden valamirevaló entellektüell lakásában -csakhogy ezek a térképek az eget szemléltették, majdnem a Hubble teleszkóphoz méltó alapossággal. Persze, ez költői túlzás, de engedtessék meg a szerzőnek, hogy ezzel érzékeltesse Olívia elragadtatottságát.
Ole kissé értetlenül elmosolyodott.
-A retikülje súlyán, madémioselle...mintha magát a Larousse enciklopédiát hozta volna el.
-Ó nem...-mosolyodott el Olívia is-, talán meg fog lepődni, de nem röstellem, mordály van benne. Ne szörnyülködjön, egy fiatal lány soha nem lehet elég óvatos, estefelé, a Groot Schijn partján.
- Ne aggódjon, majd hazakísérem.

Olívia nem ragaszkodna hozzá, hogy a csillagász szemrevételezze a már belülről sem császári palota méretű lakókocsit. Ismerjük be, ezen nincs semmi csodálnivaló.
Bár én még nem tudom, mit forgat a fejében, az estét mindenesetre egy üveg kellemes, de semmiképpen nem tüzes vörösbor elfogyasztása mellett az univerzum igen érdekfeszítő és igen széleskörű témájának szentelik; többek között Ole beszámol arról, hogyan számította ki a fény sebességét.
(Kulturális adalék, mely egy ténylegesen létezett dán csillagász tényleges számítására utal[1].)
Szó, ami szó, a beszélgetés a bor fogytával egyre inkább személyes, illetve földi halandó szempontból nézve közelebbi kérdésekre terelődött. Ismét szóba került a lőfegyver kérdése, és Olívia elárulta Olénak, hogy biz az a lőfegyver konkrét indokkal foglal helyet a finom női táskában. Ole pedig a bajsza alatt mosolyogva, bár nem volt bajsza, de érti mindenki, hogy értem, szemtelen kíváncsisággal a hangjában megkérdezte, hogy netán baljós előérzet gyötri…ha szabadna tudni, persze nem akar tolakodó lenni…a baljósnői előérzetekkel nem alaptalanul küzdő Olívia a szavába vág:
-Tudja, nem mindig voltam ám szolid, külvárosban élő, antikvitásboltokban csillagászati atlaszok iránt érdeklő hölgy. Ahogy azt maga is kitalálhatta, hisz látott, amikor a Bohémiában söröztem egyik este…és, megvallom, hát nem manapság jöttem a világra. Na, elég a mellébeszélésből –a huszonötödik életévét nem túlzottan rég visszanyert kisasszony úgy néz ki, a Réserve Chateaubriand hatására mindjárt kifecsegi a nagy titkot, ami egyszerre nem tűnik neki többnek, mint akármelyik futó kaland egy több száz éves nő életében.
-Bevallom, jó okom van félni. Életem utóbbi éve…- na, ezer ezért nem volt, hiába a sok bulgakovi idézet, nem a valódi Wolanddal álltunk szemben- éveit az ör…egy igazi őrült volt az a férfi, akivel leéltem…még mindig tartok a bosszújától.

-Hm…- nyugtázta a csillagász a hirtelen jött, sarkalatosnak szánt vallomást, és még mindig mosolygott
- Bizonyára a kegyed szépsége őrjítette meg, arra nem gondol, Olívia?

Élettani ismereteim kevesek hozzá, hogy tudományos alapot szolgáltassanak a ténynek, hogy az évszázadok során oly sok hamisságot megtapasztalt Olívia, elpirult. Sosem gondolta volna, hogy egy csillagász, egy ilyen ilyen kifinomult úriember, önös érdek nélkül bókolna neki. Talán siralmas, hogy a fent említett korának köszönhetően már-már kiégett ex-jósnő e szerény bók hallatán ilyen reakciót produkál…

De tudjuk be ezt is a Réserve Chateaubriand hatásának.

A folytatás pedig, ki tudja, mi lesz. (Következik.)




[1] https://www.geogebratube.org/student/m23596

Csillagvizsgálódás (következik)

-P*tain...-káromkodott franciául és sűrű pislogások közepette fájdalmasan felvonta a szemöldökét. Olívia úgy ébredt aznap reggel, hogy nem tudta eldönteni,  élő-e vagy holt. Emlékezett rá, hogy megküzdött érte, hogy Roland ellen küzdött meg puszta kézzel, hogy nem győzte, hogy valaki...
Na álljunk meg egy percre, akkor most élek. Világos.Na ja. Ki lépett közbe, amikor az a sátánfajzat előszedett valami szúróvágóeszközt és én segítségért kiabáltam...-Olívia kezdett elbizonytalanodni. Mindenesetre annyiban maradt, hogy az emlékeiben leledző kellemetlen eset  minden bizonnyal  álom volt.
Ha egy kicsit jobban megerőltette volna az agyát, ami a reggeli kávé előtt nem volt kedvére való, felidézte volna, hogy  az a bizonyos félbehagyott epizód, mely alkalmat adott volna egy oldott hangulatú beszélgetésre a csillagász és az ex-jósnő között, azzal ért véget, hogy az ex-jósnő addig nézte a csillagászt, illetve a csillagász addig nézte az ex-jósnőt, amíg Léna megelégelte az elefánt szerepét, és a csapszékhez kívánta volna tessékelni barátnéját, ahol Ole, a színéből ítélve valami nem túl sűrű brun sört fogyasztva helyet foglalt, de Olívia nem állt kötélnek. Mi több, karcsú termetét tekintve aránytalan mennyiségű sört vett magához, ezért Léna arra a meggondolásra jutott, legjobb lesz hazamenni. Üdvözölte Olét és fizetett, Olívia pedig csak ült és melankolikus arckifejezéssel befejezte a sokadik sörét. Azután hasonló jellegű, melankolikus, avagy igen ráérős mozdulattal felvette ezüstrókaprém bundáját, és a csillagász arra gondolt, milyen elegáns, milyen előkelő, nem csak a bunda, hanem a mozdulat, és persze maga a hölgy is. De a maga hölgy e pillanatban nem viszonozta a csillagász tekintetét.
 Csak kifelé menet, miközben Léna azon tűnődött, menyivel vagányabb csaj volt Olívia amíg lelke a sátán birtokában vala, ahogy elhaladt a férfi mellett, érintette meg a vállát elegáns mozdulattal, és csupán mikor már maga mögött hagyta, fordult vissza, és nézett mélyen a szemébe.
-Köszönöm a könyveket...-mondta, és mintha még folytatta volna... de Léna sürgető fejmozdulattal intett, bólintott a csillagász felé, és szinte húzta barátnéját az ajtón ki. Ettől Olívia kis híján zavarba jött, és búcsúzkodni kezdett, de Ole Christensen Lénára nézett, és udvariasan csak egy percet kért.
-Igazán nincs mit, madémoiselle Tréville. És igazán örülnék, ha megtisztelne látogatásával.Tudja, hol lakom, Wijnegemben, a Krommelein, egy nagy téglaház az utca jobb oldalán.
De Olívia, hiába érintette azóta nagyjából begyógyult sebekkel tarkított lelkét sokkal kellemesebben a meghívás, nem tudott egy szót se szólni. Hirtelen annyira zavarba hozta a csillagász átható tekintete, vagy annyira ellágyult a szája sarkában megbújó mosolytól, vagy elakadt a lélegzete, ahogy a férfi mélyen ülő, aranybarna szemébe nézett...Vagy inkább, mivel egy háromvalahányszáz éves nőt ezek a dolgok nem kéne, hogy zavarba hozzanak, hirtelen eszébe villant az álma: ez a férfi mentette meg őt az ördög gyilkos kezei közül.
Hallgatott, belefeledkezett a férfi szemébe, aki ezt bizonyára nem értette félre, mert továbbra is alig észrevehetően mosolygott.
A következő percekben az ex-jósnő bizonyára megtalálta a módját, hogyan fogadja el a lehető legdiszkrétebb  módon a meghívást, hogy csillagászati érdeklődése ne tűnjön a klasszikus bélyeggyűjteménymegmutatás utáni érdeklődés esetének.

Folytatás...

Rendezvous

Ha már belekezdtem…ha már befejeztem... –gondolta szomorúan. Szomorúan a madár miatt, de ahogy kilépett az aprócska kertbe, s arcát a lemenő nap fényébe mártotta, vonásain béke tükröződött. Valahogy, mostanában megint, állandóan alkonyodott. Hiába, tél volt, bár a csupasz fákat nem hófúvás, hanem nyári viharhoz illő szélvész tépte a fáradt napsütésben, és könnyű, tavaszi havazáshoz hasonló zúzmarahullással örvendeztette meg a romantikus tájkép kedvelőit. Olívia sokszor kisétált a Groot Schijn partjára, mert az a különös hajnalba nyúló este az idegen artistával feloldotta benne a viszolygást. A rövid napok évszázadoknak tűntek, mióta Olívia visszakapta halandóságát. Hajnalban kelt, a kert nagyon hamar szokatlanul rendezetté vált, és varázslatos képességei híján de fiatalsága értékének tudatában a mesterkisasszony azon kezdett el gondolkozni, hogy praktikus lenne veteményeskertet teremteni. Tavasszal. Meg hogy célszerű lenne újra elszegődni a cirkuszhoz…komoly rákészülés után, persze.

Ez az alkonyat mindenesetre különösen kesernyés, talán a napok óta folyamatosan fogyasztott yerba mate keserű zamata, talán a felejtés sokadik íze volt. Mindenképpen Léna érdeme: az ő ajándéka volt a hatalmas zsák dél amerikai tea, és én még azt is kinézném belőle, hogy belekevert valamit, ami ezt a folyamatot elősegíti. Azt legalábbis óhatatlanul előidézte, hogy Olívia már-már indokolatlan mértékben tele volt energiával –avagy insomniában szenvedett. Végre rávette magát, hogy üzenjen Lénának, megköszönve a jótékony hatású yerbát, és meginvitálva barátnéját egy több napos Zwijndrechti látogatásra.

Szó, ami szó, Léna vállalta, bár nevetségesnek találta, hogy egy többszáz éves nő ilyet kér tőle. Hogy hozzon el ő pár könyvet Olétől… ez bizonyára valami játék, hát persze, hogy az, minden jel szerint Olívia összes ellenérzése szertefoszlott a Groot Schjin iránt, nem lehet, hogy amiatt nem akart ellátogatni a csillagászhoz. Léna minden eshetőségre vagy képtelenségre felkészülve megemlítette Ole Christensennek, hogy szívesen látná a birtokán, remek lenne, ha megosztana vele néhány csillagászati alapismeretet…estébé, nem untatjuk halálra a közönséget, a következő jelenetben szeretnénk, hogy ezek ketten, mármint Ole és Olívia fesztelenül beszélgethessenek. A csillagász szabadkozik, sok munkájára hivatkozik, de végül elfogadja a meghívást, bár szöget ütött a fejében az a nő, aki pár nappal ez előtt betért az ószeres boltba, és szintén asztronómia iránti érdeklődését kívánta kielégíteni, és ehhez az ő segítségét kérte.

És aki, természetesen, nem látogatta meg azóta sem, pedig ő többször tartózkodott barátja régiségboltjában, hátha legalább hall valamit a különös fiatal hölgyről. Tréville, milyen furcsa név, illetve, ha jól emlékszik, az egy francia kisváros, ott most hétágra süt a nap (ehhez nem kell jósnőnek lenn). De milyen remekül beszélt az a nő flamandul, pedig ha Tréville városból származik, akkor vitathatatlanul francia anyanyelvű. Ki tudja, talán nem látja soha többé. Talán nem mondok újat azzal, hogy ezt az a bizonyos kisasszony sokkal jobban bánná. Ezért is használja ki az alkalmat, hogy Lénával együtt városi séta címén ellátogasson abba a bizonyos ószeres üzletbe, hátha a tulajdonos, ki jó barátja, megint a csillagászra bízta a boltot pár órára. Olívia dolgát megnehezíti, hogy már nem jósnő. Kénytelen messziről lopva belesni az ablakon. Nem látja odabent a magas, karcsú alakot. Lénára néz, mi legyen. Léna visszanéz rá, elmosolyodik. Olívia mégis belép az üzletbe, Léna nagy meglepetésére valóban azért, hogy eladjon egy kis teknőspáncélból való, aranyveretes ládikát. Kifinomult eleganciára valló darab. Az árából lesz idő a la preparatión minutieuse -re, hogy azután megint felléphessen a cirkuszban. Addig meg nem árt ellátogatni Antwerpen egyik ódon hangulatú, s valóban ősrégi vendéglátóipari egységébe. A Bohémia söröző. Elárulom, ilyen nevű bár Sevillától Budapestig minden említésre méltó városban van, ebben az egyelten esetben bátran rá merem bízni magam a fékezhetetlen írói fantáziára, s ezzel implicit kommunikálom a közönséggel, hogy a krónikámban szereplő adatok mindegyike valós alapokkal rendelkezik.

Beült hát a két barátné és nem meggyes Farot, hanem félbarna Chimay Rouge-t fogyasztottak. Jókedvűen megtárgyalták, mit terveznek végrehajtani és létrehozni az Újévben, Léna akar építeni egy új kemencét, mert a régi már nagyon régi, meg hogy mi mindenre lesz szükségük, Olíviának például nem ártana egy istálló- na meg egy ló, de az megoldható, Léna boldogan neki adja az egyiket gyakorlás céljára…de Olívia nem szívesen cserélget, hisz tudod, Léna- és ha neked adnám? -Nem is tudom…ne szerénykedj- nem arról van szó…-Megértem, ha te akarsz választani. Gazdag nő vagy, vegyél egyet.

Nyílt az ajtó. Harmincharmadszor aznap este, de ezúttal kicsoda lépett be? Olívia rémülten fordult meg, ahogy a Léna arcán megjelenő kifejezést észrevette. De nem, nem Roland. Sötét volt a helységben, Olívia azt hitte, káprázik a szeme, mit keresne itt épp Ole? A férfi leült a söntéshez. Olívia nézte. Léna mosolygott magában.

Vajon mi következik?

Folytatás.

Traverser

-Putain de pion...dit Olivia et jet le figure a travers de la fenêtre -heureusement ouverte -, justement à les pieds d'un chat noir, qui traverse ce momente le petit jardin.
Et elle ne sait pas, en train de commencer a repasser sa vêtement (pas le «putain de cravat» du person dont nom on ne prononce plus), que ce momment il y’a deux variacions d’autre fois. Un ptit caudeaut pour Olivia avec beaucoup d’amour:
l’auteur heureuse au jeu, malheureuse en amour.*


Olívia megfordította a lemezt és megszólalt Piazzolla Otoño porteño(Kikötői ősz) című tangója, a fekete macska felkapta a fejét, és a ex-jósnő kis híján felborította a hatalmas kristályvázát, amelyről éppen a port törölgette, mert a baljós állatot egy szürke alak követte, elegáns mozdulattal szökkenve át az alacsony kerítésen.
«Merde», gondolta Olívia, szokás szerint, franciául. A szürke alak kék-fekete csíkos bársonykalapot viselt. Bekopogott az ablakon. Olívia arra gondolt…hmm, ez pont úgy néz ki, mint az egyik artista a cirkuszból, na ne, de kár, hogy Pierre rég halott…volt vagy háromszáz évvel ezelőtt, hogy egyszer véletlenül…na igen, szóval megcsókolt». Mondanom sem kell, Olívia lódít. Nem lehetett háromszáz éve, maximum kétszáz, mert az a bizonyos eset, amikor Pierre megcsókolta egy előadás utáni megkönnyebbült pillanatban, az pont egy hónappal az előtt történt, hogy Olívia úgy döntött, Rolandra áldozza életei hátralévő részét. De ez a szürke alak fiatal volt. Egészen biztos, hogy artista vagy…na ne, bohóc nem lehet, de annyi biztos, hogy az a kék-fekete bársonykalap nem hétköznapi viselet.
Kinyitotta az ablakot. A fiút Mauricnak hívták, és valóban artista volt. Trop beaucoup de coincidence**: pont annak a cirkusznak dolgozott, amelyiknek anno Roland szomorú bohócnak álcázva. Lássuk csak, lehet, hogy el kéne feledkezni erről a mellékes, zavaró tényezőről, és mondjuk beengedni, ne adj isten behívni Maurict, akkor is, ha ez már valóban csak egy lakókocsi, nem pedig egy palota. Mauric azért szökkent be a kerítésen, mert a macskáját követte. Szó szót, egy pohár bort egy másik, és nem vették észre, hogy a macska miért nem borította fel a méretes kristályvázát.
–Felkérhetem egy táncra? –kérdezte Mauric, és ahogy ezt mondta, a hangja kísértetiesen emlékeztetett Pierre. De Olívia szíve csak a tangótól vert sebesen, és arra gondolt, ez a fiú valóban tud tangózni, ez a fiú valóban alig húszéves, és ez a fiú komoly ízületi problémákkal fog küzdeni, ha megöregszik –ahogy ő is. Előszedett egy üveg pastisse-t. Megjegyzem, még mindig túl sok minden fért el abban a lakókocsiban ahhoz képest, hogy csak egy lakókocsi volt. De hát, ahogy a nagymamám szokta mondani a retiküljére, „ne aggódj, beleteszlek téged is”.
Abba az estébe szintén jó sok minden belefért volna, de…de Olívia semmi mást nem akart, csak egy jót beszélgetni, egy jót mulatni, és felejteni. Hajnal felé kisétáltak a Groot Schjin partjára, addigra a felejtés illúziója annyira megszilárdult, hogy Olívia ragaszkodott hozzá, mert megfelelő mértékben ittas volt ahhoz, hogy ne kerülgesse a gutaütés, amikor átmennek a sokat emlegetett híd alatt, és látszólag teljesen véletlenül oda lyukadnak ki, ahol anno a császári palotának beillő lakókocsi állt… és a kocsi hűlt helyén az óta elolvadt hó után éledező fűben megpillantanak egy madártetemet.
Olívia egy csapásra kijózanodik, odamegy a döghöz. Galamb. A postagalamb. Kitört nyakán a tollak irracionális szöge, mint örvény mutatja az elkövető kegyetlen indulatának hevességét. Üveges fekete szemében Olívia úgy látja a saját tükörképét, mint egy viaszbábút. Mondanom sem kell, egy levélke is fekszik a kis tetem alatt. Lendületes, fekete tintás kézírás, «Ma chérie, donnez-moi un seul mot! Je te…»***
A levél a tetemmel együtt egy kicsi gödörben végzi, lényegében olvasatlanul.

Je te…


Folytatás következik. És bocs, hogy a végével mégis elrontottam ezt a petit cadeaut-t, ezt a szép estét.








*-Nyomorult sakkfigura!-mondja Olívia, és kihajítja a fekete parasztot a szerencsére nyitott ablakon át, épp a kerten e pillanatban átvágó fekete macska lába elé.
És ahogy elkezdi kivasalni a ruháját (végre nem a «putain de» nyakkendőjét annak az embernek, akinek a nevét sem mondjuk ki), még nem tudja, hogy megint több variáció lesz. Egy kis ajándék, Olíviának szeretettel:
a szerző, ki oly szerencsés a játékban, amilyen szerencsétlen a szerelemben.

**=Túlzottan sok egybeesés

***=«Drágám, csak egyetlen szót kérek! Én…téged...»

A csillagok állása kedvező

 


Olívia annyira megrökönyödött és elbizonytalanodott, amikor meglátta a neki háttal álló férfit, aki mellesleg valóban Ole Christensen Rømen, dán származású csillagász volt, hogy nem is mert megszólalni. Csak nézte a magas alakot, akinek a haja nem is szőke volt, hanem kissé őszes, termete mégis erőt sugárzott, bár látszott, hogy inkább sovány, mint izmos. Csak nézte, és valójában nem csak nem bírt megszólalni, hanem gyönyörködött is benne: nem tudta volna megmondani mitől, de már abban, ahogy a férfi ott állt, és valószínűleg egy könyvet lapozgatott, volt valami megfoghatatlanul finom és előkelő. Talán a tartása, talán, az öltözete, bár az, inkább egyszerűsége által volt elegáns.

Mindenesetre ő arra gondolt, ha ez a férfi valóban Ole Chirstensen Rømen , az azt jelentené, hogy becses jósnői képessége megmaradt, noha a fiatal szerzetes, aki állítólag fel volt szentelve, feloldozta őt ez alól is.

Engedtessék meg egy szerzői közbeszólás, Antal védelmében, ki oly kevéssé illik e kétes egzisztenciáktól népes, kegyetlen valóságba. Olíviának élete több száz éve alatt, amellett, hogy természetesen a mai Benelux államok hivatalos nyelveit tökéletesen beszéli, volt alkalma megtanulnia dánul is, valamint unalmas óráiban tetemes mennyiségű enciklopédiát is átnézett. Nem kell jósnői tehetséggel gyanúsítanunk őt, hisz egész egyszerűen a tudományos könyvek valamelyikében találkozhatott Ole ChristensenRømen nevével, s azzal a nem elhanyagolandó információval, hogy Ole csillagászi tevékenysége nem elhanyagolandó jelentőségű. E fontos információkhoz vajon tartozott-e portré ? Nos, ezt nem tudhatom, de talán nem is érdekes, hisz a korabeli rajzolók úgyse lettek volna képesek átadni Ole Christensen alakjának eredendő sugárzását. Úgy értem, a csillagász megjelenése tetőtől talpig magabiztos bölcsességről és nyugalomról árulkodott, hangja is határozott volt, és a legkülönösebb az volt az arcában, hogy szája sarkában egy mindig jelen levő, de nem hivalkodó mosoly bujkált.


–Jó napot, hölgyem, miben segíthetek?–kérdezte flamandul, ahogy megfordult, mert Olívia kíváncsi lett, valóban Christensen-e, és megmozdított egy tárgyat a zsúfoltan megpakolt polcok valamelyikén. Ezért gyorsan össze is kellett szednie a gondolatait, mert rögtön az kezdte el érdekelni, vajon mi lehetett a könyv, amit Christensen olvasott az ajtónak hátat fordítva. De hiába nem volt már jósnő, több évszázad tapasztalata akkor is a fejében volt, ha teste most már valóban huszonöt év minden báját birtokolta. Azaz, vágott az esze. És ki tudja, a könyv iránti érdeklődésen kívül, min járhatott.

–Jó napot uram, Olívia Tréville vagyok, és azért jöttem Antwerpenbe, hogy tudományos ismereteimet bővítsem. Szeretnék néhány könyvet venni, leginkább a csillagászat érdekel–vágott bele in medias res. Ami, mellesleg igaz is volt, leszámítva azt, hogy valójában egy pillanattal ez előtt jött rá, hogy ezért jött. Háromszáz év meny és pokol után egy perc alatt világossá vált, a csillagászat ugyanolyan jó móka, mint a tenyérjóslás, vagy a kristálygömb- leszámítva azt, hogy a csillagászat ráadásul valóságos.

–Milyen különös, noha ebben a boltban nem árulnak könyveket, jómagam a tudomány embere vagyok. Csak pár órára bízta rám a boltot a tulajdonos, aki jó barátom. Ole Christensen a nevem, ha valamelyik délután kedve tartja, látogasson el hozzám könyvekért. Bár nem lakom közel, a külvárosban, Wijnegem felé van a házam. A Groot Schijn partján.

Olíviának nagyon furcsa volt ez a hirtelen meghívás, bár kétségkívül örült volna neki...de mondanom sem kell, ez a keresetlenség, ez az azonnali meghívás úgy érezte, nem vall egy olyan nagy tudósra, mint Christensen. Gyanakodott, és a Groot Schijn említése még inkább felkeltette bizalmatlanságát, hisz a folyó egyik hídja alatt esett meg az az emlékezetes találkozása az ördöggel.

–Nagyon köszönöm a meghívását, uram. De sajnos nem fogadhatom el –Olívia mesterkisasszony törte a fejét valami épkézláb kifogáson, de úgy érezte, a csillagász átható tekintete a gondolataiba is belelát. Szó se róla, nem kezeskedem érte, hogy ha nem Ole Christensen Rømen lett volna az, nem igyekezett volna képzeletben levetkőztetni az ifjú hölgyet...de a csillagászt Olívia kebleinek látványánál jobban foglalkoztatta a kebleket megvilágító fény sebességének megmérése. Sajnálom, mert, ahogy azt már a korábbiakban érzékeltettem, az ifjú hölgy nem kizárólag tudományos érdeklődéssel feledkezett bele a csillagász sötétbarna szemébe.

Mit szépítsem a dolgot, Olívia huszonötévesnek érezte magát. És nem talált kifogást, amiért nem fog ismét a Groot Schjin partjára látogatni, de biztosította Olét, hogy a könyvekért majd elküldi egy barátnőjét, és elejtette, hogy a beszélgetés helyszínéül szolgáló üzletben is szívesen venne egy találkát, mert kételkedik benne, hogy egyedül sokra menne a tudományos szövegekkel. Ez valahogy úgy hangzik, mint a bélyeggyűjtemény klasszikus esete.


Folyatás...

Az Újév első napján Olívia megelőzi a sorsát

(És a szerzőt)

–De mégis mit csináljak a kristálygömbömmel... – gondolta morcosan még félálomban, mert a keleti fekvésű lakókocsi apró ablakán beáradó bíborszínű napfény nem hagyta, hogy elfeküdje az ismét mahagóniszínű frizuráját. Felült, és szórakozottan a gömbön felejtette a kezét, mert pont elérte az ágya melletti éjjeliszekrényen. Csak az a bizonyos bíborszínű napfény játszadozott a hajdani jósnő érzékszerveivel, vagy a hajdani jósnő még annyira félálomban volt az Újév első napján, hogy úgy látta, felkavarodik a gömb szilárdsága, és mintha egy elmosódott alak kezdene kirajzolódni benne? Ezt már soha nem tudjuk meg, mert az az átkozott postagalamb már megint kopogtatott a parányi ablakon, és ez annyira ráijesztett Olíviára, hogy kis híján leverte a gömböt...na, azt azért mégse tenné.

Ezen egy percre eltűnődött, és ez az egy perc szándékosan hosszúra nyúlt, ő meg még mindig úgy tett, mintha észre se venné azt az átkozott postagalambot. Végül akármilyen hosszúra nyúlt az a perc, el is telt, és neki még mindig nem akaródzott kinyitni az ablakot. Nem esett meg a szíve a madáron, hiába volt odakint legfeljebb mínusz egy fok. Inkább ölébe vette a kristálygömböt, mert a ciklámenszín ködön át egyre határozottabban vélte megjelenni azt az alakot. Magas, sovány férfi volt. Nem Antal alakja, nem, annál valahogy...mintha szőkébb lenne, bár ez képtelenség, mert színe nem volt a képnek. Nem szőke, de a bőre fehér, haja világosbarna…Olívia annyira elfeledkezett magáról az örökifjú kíváncsiságtól hajtva, hogy azon kezdett gondolkozni, ezt az embert Ole Christensen Rømennak hívják, és hogy bizonyára egy Dániából való csillagász. (Ole ejtsd [Ule]).

Kis idő múlva természetesen a hajdani jósnő felébredt. A kristálygömbre nézett. Nem volt benne semmiféle alak. A szerencsétlen postagalamb meg… na, az is elszállhatott, hiába várva bármilyen reakciót a kitartó és idegőrlő kopogtatásra. De Olíviának szöget ütött a fejében Ole Chirstensen. Még akkor is ő járt benne, amikor a reggeli kávé –helyett tea–, és a cigaretta –hiánya– után a piacra indult zöldségért, és persze az nem foglalta a becses helyet ifjú, szeleburdi eszében, hogy január elsején nincsen piac sem Zwijndrechtben, sem Antwerpenben. Minden jel arra mutat, nagyérdemű publikum, hogy Olívia valóban huszonöt éves lett. Esetleg huszonnégy. És hogy valamiféle művésznő, amilyen álmodozó…Meg, hogy elkezdett vigyázni a drága egészségére. 
Ennyi elég is lenne az Újév első anekdotájának…de a szerző nem végez kontármunkát.

Elárulom hát, hogy mire Olívia a hiábavaló zwijndrechti piaci látogatás után Antwerpenbe ért, kiment a fejéből a reggeli incidens a kristálygömbbel, meg a galambbal. Egyébként sem tudjuk, hogy mindez álom volt-e, vagy valóság, mindenesetre, ha már ott volt, úgy döntött, tesz egy próbát, hátha bebocsátást nyer Antalhoz a templomba. Fogalma sem volt, hogy mennek ezek a dolgok. Ahogy szintén dolgavégezetlenül elhagyta a Berchem városrész piacát, egy kis utcán befordulva a sarkon egy ószerest pillantott meg. Nem volt szüksége semmire, amit egy ószeres üzlet kínálhat, mégis, érezte, hogy azonnal be kell lépnie. Antal temploma megvárja. 
A férfi, aki vélhetőleg az üzlet tulajdonosa volt, háttal állt az ajtónak, nem hallotta meg, hogy Olívia belépett. A nőnek mégis majd’ elakadt a lélegzete. Ole Christensen Rømen volt az.


Folytatás következik. Mert "soha se mondd, hogy vége, csak azt, hogy ennyi megérte...és az a pont, megvolt.