Memento mori

Még velem vagy.

Amíg bevilágít egy csíknyi napfény

a két függöny között, mint egy körző otthagyott

negyvenötfoka- határmezsgyét rajzol a kanapéra.

Metszetünk egy délután, egy pár órás szelet;

 az időtorta maradékát egyedül eszem meg.

Emlékeimben összeérnek, mint az ízek

a napok, az évek

mióta ismerlek. Mióta csak élek.
Mire lemegy a nap, már nem vagy velem,

hiába kérdezném tőled, mikor lesz,

hogy  a világot is kikapcsolja-e valaki.