Elkalandozom/ Átvezető epizód

Egy japán hagyomány szerint addig kell az ajtóban állni, amíg a vendég el nem tűnik a láthatáron; de Ole még azután is sokáig a kapuban állt, hogy Olívia eltűnt a korán leszállt alkonyati ködben. Pedig Olívia nem nézett vissza, mint mindig. Talán arra gondolt, egyedül kell maradnia a csillagász gondolatával, távol ülő aranybarna szemének emlékével, és ízlelgetni a vörösbor utóízét. A végtelenségig húzódó látóhatáron soha el nem tűnő narancsos izzás a mámor keresett elveszettségét irtózva idéző nosztalgia…

Szabjunk mégis határt a romlás kétes vágyálmának Ahogy szerzői burjánzásunkat sem ártana megzabolázni, hiába köszön be az erkélyen a tavasz.

Olívia álmodozva baktatott hazafelé.

És úgy érezte, a húsvéti böjt ideje alkalmat ad neki, hogy megtisztuljon. A vallás minden mázától vagy képmutató puritánságától érintetlen Olívia természetesen az Antallal folytatott beszélgetések hatására jutott erre a meggyőződésre, a szerzetes ugyanis továbbra is lelkiismereti kérdésnek tekintette a végre helyes útra tért Olívia lelki üdvét.

Ha Olívia egy kicsit jobban ismerné a szerzőt, akkor bizonyára nem a szerző jegyezné meg Olíviáról, hogy tudja, mire készül, hanem épp fordítva. De mivel még nem akarom tudni, mi lesz a történet vége (ha lesz) most egy cseppet elkalandozom.

A kolostor felé. Oda tartott Olívia másnap reggel, a kora tavaszi napfény bántó volt, ahogy a szemébe sütött amint átment a Groot Schijn hídján. Szemébe húzta galambszürke nyúlszőr kalapját, a nagy karima árnyékot vetett fehér arcára és eltakarta a jelenetet, amit a szeme sarkából megláthatott volna: a piactér sarkán feltűnt Ole, egy elegáns, türkiz színű ruhát viselő, láthatólag meglehetősen tehetős, szőke hölggyel karonfogva. Ó nem, Olívia ahogy elhagyta a teret és esze ágában sem volt a sarkon az antikvárius üzlet felé sandítani, ámbár zavartalanul álmodozott. Tavasz-tavasz...

-Szervusz, Antal!
-Dicsértessék.
-Dicsértessék...-Olívia elkomolyodott, és lelassította lendületes lépteit ahogy belépett a templom kertjébe. Antal felállt az almafa alatti  padról és Olívia elé sietett. A még csípős idő ellenére ugyanaz a bőr saru volt rajta, amit akkor viselt, amikor bekopogtatott Olíviához egy pohár vízért. A szél belekapott göndör hajába, göndörebb és rövidebb haja volt, mint amikor legutóbb láttunk, bár továbbra sem viselt torzúrát. Egymásra néztek, Olívia intett a fejével, esetleg tehetnének egy sétát, Antalnak eszébe jutott, hogy jó lenne elmenni a piacra azokért a dolgokért, amelyeket nem termelnek meg a kolostor gazdaságában.
-Nem fogod elhinni, Antal...felvettek a cirkuszba..tudod, korábban ott dolgoztam artistaként, jobban mondva lovarnőként- Antal smaragdzöld szeme láthatólag érdeklődően felcsillant, mielőtt lesütötte volna; de Olívia úgyis észrevette.
-Igen, mesélted-felelte.
-Egyelőre nagyon sokat kell gyakorolnom, nehéz is. De...-kis híján kicsúszott a száján, hogy hamarosan eljöhetnél megnézni az előadást, végül mégis úgy folytatta mondatot, hogy de egyre jobban megy.
Ami igaz is volt, a szerző mégis lassan kezdte sejteni, mire készült, vagy inkább mire vágyott a szerencsétlen sorsú főhősnő.
Most mégis magára hagyja őt Antal társaságában, illetve megelőzi őket a piac felé vezető úton.

Olét látjuk, Renée társaságában, aki egy még Olíviánál is sápadtabb hölgy, valódi szőke hajkoronával és a piac zsivajához talán túlzottan is elegáns türkiz, kávészín hímzéssel díszített  taft anyagú ruhában. A méhész standja felé tartanak, ki tudja, lehet, hogy mézeshetük meghosszabbítása céljából vesznek 40 kg akácmézet. A nap is kibújik a szürke felhők mögül és megcsillan a sűrű, komótos esésű zuhatagon, amint a jókora fém kannába ömlik. A méhész egy pillanatra felnéz, mintha valami hirtelen elterelné a figyelmét, megcsúszik a keze és egy jókora csepp méz végigfolyik a fém kanna oldalán.
-Oh, pardonnez-mois...il est prés tout suit, et voilà- és már le is törli egy benedvesített ronggyal az áttetsző arany cseppet, nem káromkodik. Ole sietősen köszönetet mond és fizet, arca mintha bosszús lenne, bár ezt csak onnan tudjuk, hogy eltűnt szája sarkából az oly jellemző mosoly, hisz alig néhányszor láttuk, akkor is csak Olívia percepciója által. De Renée a méhészre mosolyog, pas de problem, merci beaucoup, és már indulnak is. Ole  határozottan morcosnak látszik, ahogy könnyedén vállára emeli a kannát. Elárulom, hogy nem a kanna súlya miatt szontyolodott el, az meg sem kottyant neki, természetesen. Szikár alakján meglátszik, hogy nem posztóból vagy térképekből hajtogatta az idő.
Hallgatnak, amíg elhagyják a piacot, bár Renée talán szeretne beszélgetést kezdeményezni. Talán nem is veszi észre, hogy a csillagász gondolatai más felé járnak. Olívia talán szeretné, ha az ő kortalan arcának emléke tartaná fogva.
Bár ki tudja...

Egyelőre teljesen lefoglalja, hogy mahagóniszínű fürtjeit szemébe fújja a szél, és az a rakoncátlan egy fuvallattal a kalapját is egy pillantás alatt messze viszi. Antal iramodik utána, de a szél csak játszadozik vele, egyre messzebbre röpíti a meggypiros kalapkát, Olívia elneveti magát és utánaszalad ő is. Antal végül elkapja a fejfedőt, mert az klasszikus fordulattal fennakad egy csipkebokron. A szerzetes, vigyázva hogy barna posztócsuhája bele ne akadjon a csipkebokor tüskéibe, kiszabadítja az ágak közül a kalapot, ám egyszer csak majdnem beleesik a bokorba, mintha meglátna valamit vagy valakit és vesztené el az egyensúlyát.
-Köszönöm, Antal! Kedves tőled...na, bele ne ess abba a tüskés bokorba! Mi történt...?-szalad oda hozzá Olívia, és karját megfogva rántja vissza, nehogy tényleg bezuhanjon a tüskék közé.
-Mi lelt...mit találtál a csipkebokorban, csak nem egy fészket, vagy egy erszényt?- faggatja mosolyogva, miközben megigazgatja a szerzetesen összegyűrődött csuháját.
-Semmi, semmi...- mondja zavartan Antal, és Olívia bizony konstatálja zavarát, valami miatt  mégis elsiklik felette.
-Csak...csak elvesztettem az egyensúlyomat egy pillanatra- magyarázkodik Antal, miközben a nő, ahogy a vállán elrendezi a csuhát, az indokoltnál kicsivel gyengédebben, már-már simogatásnak beillő mozdulattal ér hozzá  szerzetes létére igen izmos vállához. Talán e pillanatnyi érintés az, ami miatt Olívia nem firtatja  tovább, mi miatt bizonytalanodott el, mert megérzi a csuha alatt ruganyos izomzatú vállát, és talán arra gondol, szívesen elbizonytalanodna az egyensúlya, hogy Antal karjában nem kifejezetten spirituális támaszra lelhessen...
De ostobaság azon merengni, mire gondol Olívia "talán", hisz a készséges szerző ezúttal segítségünkre siet a találgatásban: jósnői adottságokkal már nem büszkélkedő főhősnőnk  azon tűnődik, Antal sorsa bizony nem arra indult, és nem is ara fog tovább menni, amerre a klérus egyengeti...

Minden esetre folytatták útjukat a piac felé.



És hogy azután merre? Hamarosan kiderül!

Hagyaték

a meglékelt légbolt párolog.
kobaltkékjében
 elmosódik a hang, az érintés, az értelem,
és ahogy azt mondod, viszlát, az inkább ég veled.
a zaj és a csend sem tiszták. mikor először elhagytál,
beléjük zártam, ami megmaradt.

hogy apám nem voltál, azt hagyjuk, rég volt.
meghagytál valaki másnak. abban a hitben
hagytál, hogy nem tart soká.
 távolléted egészen addig ért, amíg a szoknyám
felmászott a combomon és nem kellettél
többet apaként.  az sose voltál.

szerettél-e férfiként, vagy csak hagytad,
hogy szeresselek és felhaggyak miattad mindennel,
 nem a te hibád. elhagytál megint,
s én tinta-kék éjszakák ragacsában kerestem menedéket.
a lábjegyzetben, a tartalomban kerestelek:
referencia mindenre volt. csak a te neved hiányzott.

 egy mozdulatban hirtelen megleltelek: hogy sosem eresztlek el,
hittem, de a hagyomány szerint, a bálnak vége lett. reméltem,
hogy, valamit megtartok belőled. kék ruhámon mégis, mint esőcseppek
hagytak sötét nyomot a könnyek. megtetted,
vagy én voltam- édesmindegy.
nem hagytam, hogy szeress, mert féltem, és most is félek:

 ha nem enyész el magától, a szerelem felemészthet.