Ha ez a variáció sem az... hogy úgy mondjam, ha ez sem válik valóra...

Nézzük csak meg: most valósággá vált. Hát nem ez volt minden vágyuk-vágyunk? De a valóság, egyetlen főhősnőm, és mélyen tisztelt publikum, a valóság nem sok jót ígér ennek a históriának.
 Olívia és Roland soha nem voltak és nem is lesznek valóságosak. A valóság díszletei között ezek ketten megsemmisülnek.
Milyen kár...
Ne öntsük rájuk,én azt mondom, ezt a képtelen, visszataszító és íztelen szirupot. Ám a hibát sajnos már elkövettük, és ezek ketten elváltak.
 Azaz, a gyengébbek kedvéért,  megsemmisültek. 
Olívia ott állt megint egyedül a belülről királyi palotának beillő lakókocsijában és tétován egy kiszáradt virág cserepébe hamuzva kávét szürcsölt.
Mindazonáltal ebben a történetben nem kizárt, hogy egy vagy két lépést tegyünk visszafelé az idősíkon. Bármelyikük is légyen az, történetünk szereplői közül egyikük mágus.
Visszatérünk tehát, mégpedig a következő képen:
Amikor Roland elküldte a fenébe Olíviát valami lényegtelen apróság miatt (SIC), akkor Olívia annyira megharagudott, hogy  gondolkodás nélkül úgy döntött, Roland érdemtelenül kapta meg az ő varázserejét, amiért ő oly sok mindent feladott. Hogy mágusként már nem szerette Roland-t? Túl szájbarágós magyarázat...
Lényeg az, hogy azonnal kereket oldott és egy külvárosi kocsmában kamatoztatta visszanyert varázserejét, kristálygömbje segítségével. Egyszer csak megérezte, hogy valaki nézi őt. Hátrafordult. Egy bohóc volt az. Roland, a bohóc.
Merde...-gondolta franciául. Fogalma sem volt, mit csináljon.
-A világ végéig csodálnám, kegyed a legszebb nő, akit valaha láttam...-szólt Roland, mintha mi sem történt volna. De Olíviának még mindig fogalma sem volt, mit csináljon. Hogy valóban visszakapta-e fiatalságát és varázserejét, de cserébe valóban elvesztette-e Roland-t...? 

Folytatás következik, A világ végéig (?)

Variációk helyett

-sosem hittem volna...-mondja egy esős délutánon Olívia, hangjában ugyanazzal az élvezetes ásítással, amivel egy özönvíz előttinek tűnő délutánon Roland fogadkozott, hogy sohasem akarja elhagyni. Mármint, a félreértések elkerülése végett, ezt a várost.
Roland gyengéden megcsókolja a száját és kölyökkutyához illő incselkedéssel az arcába harap. És bár nem tudja, mit nem hitt volna a jósnő, amit minden bizonnyal jó előre tudott, nem is firtatja.
Mondanom sem kell, Olívia, akárcsak annak idején Roland, lódít... bár ez nem hallatszik át azon a pontosan olyan fakószőke hangon, mint ő maga. Azon a hangon, ahogy az afféle dolgokat szokta mondani, amiket talán ő maga sem gondol komolyan. Vagy talán túlságosan is.
Végül is, Roland elhagyta a várost -de Olíviát nem- a jósnő pedig ma is emlékszik rá, hogy pontosan ebben bízott, mikor fakószőke hangján azt mondta neki, "akkor maradj itt, én szomorú bohócom". Így hát akkor hazugság volt a hangjában az a "talán ő maga sem gondol komolyan"-végtére is, jósnő volt. 
Inkább most nem hiszi el, hogy Roland, akit időtlen idők óta ismer, és tudja róla, hogy festi a haját, tudja, hogy milyen szomorú volt a fehér festék meg a hétmérföldes mosoly alatt, amikor még bohóc volt, hogy ez az ember, aki ma már se nem bohóc, se nem szomorú, még mindig örömét leli az ő kortalan szerelmében.
Egy kicsit elbizonytalanodik, mert sosem hitte volna, hogy ő, a hajdani díva, a hiú nő, aki eladta a lelkét az örök fiatalságért, egyszer majd arra ébred egy esős délutánon, hogy már az sem érdekli, hogy a varázserejét ennek a vénségére piperkőccé lett bohócnak adta...
Miért is?
Sosem hitte volna, hogy valaha megtalálja az értelmét örök fiatalságának. De azt sem, hogy egy férfi lesz az. Azt meg még kevésbé, hogy amint megtalálta, rögtön le is mond róla. Mármint az örök fiatalságról.