Valós -vagy hihető-

- Boldogabb voltál...boldog voltál...és itt maradtál volna velem... motyogta.
- De nem voltál valószerű, ugye tudod, miről beszélek?- Roland  szerencsére még mindig szendergett. Legalábbis úgy tűnt. Lehunyt szemmel hajtotta fejét Olívia ölébe, és ha ébren is volt, egészen mindegy, hiszen jobb fülére majdnem teljesen süket volt, a balt pedig betakarta a jósnő ruhájának habos csipkéje. És hiába, hogy a bohóc nagyothallása nem volt közte a számtalan új titoknak, melyekről Olívia fokról fokra értesült, a jósnő folytatta monológját.
- Igen... hiába fájlalom, nem bírtál a hatalommal, amit rád ruháztam. Hiszen nem volt hihető. Nem voltál hihető. Olyan voltál, mint egy magassarkúban botladozó kétéves, imbolyogtál, mert kételkedtél, követeltél, mert nem hitted el, hogy minden a tied lett, és bármibe belerúgtál, amibe nem kapaszkodtál. Bár boldognak tűntél időnként, az sem volt hihető, mert nem te voltál boldog, ó nem...- felsóhajtott. Már teljes mértékben elfeledkezett arról a lehetőségről, hogy Roland hallja, amit mond- nem te voltál boldog, hanem, a mágus, az, aki nem te vagy. Roland, a mágus. És te valójában bohóc vagy...szeretlek, szomorú bohócom, hiába szerettem Roland-t a mágust, mégis te... te vagy, akinek igazán kellek.
A bohóc belekapaszkodott a jósnő combjába. Hallotta vagy nem a monológot, e pillanatban az volt az egyetlen biztos pont az életében. Boldogabb volt-e vagy sem, képes volt-e a boldogságra, vagy sem- a jósnő volt az egyetlen, aki miatt ez a kérdés felmerült. Mármint, hogy egyáltalán képes lehetett.
És ha más nem, az a baldachinos ágy,az az éjszaka, az a pillanatnyi fiatalság megint egészen hihető és valószínű színigaz volt.

Valódi rációk...variációk.

Az ablaknál ült, mosolygott. Ősz fürtjei harmonikusan keretezték kerekded arcát. „Épp, mint Roland…”gondolta Olívia. „Na de álljunk csak meg, Roland se nem ősz, se nem kerekded. És főként… az az édeskés, nagypapis mozdulat, ahogy valakinek integet az ablakon keresztül –az iss…koláját (!)ez nem lehet Roland” fakadt ki a jósnő, ahogy kristálygömbje fölé hajolt.

Nem hiába volt tilos minden írott és íratlan boszorkánytörvénykönyv szerint a saját jövőjükbe nézni. Olívia kétkedve zavarta össze a képet, és igyekezett másra gondolni. Nem vitás, a festett szénfekete üstökű Roland csakis festett szénfeketén az igazi.

Mi legyen hát… fordult meg a kósza gondolat Olívia fejében. Az abszinttól volt-e homályos, vagy a késői óra adta, hogy bizonytalan körvonalakat öltött? A jósnő mindenesetre nem óhajtott a jövő kifürkészhetetlen titkaiba mélyedni. Roland-t akarta, csak ennyit érzett. De Roland… Roland bohóc. Roland nem lenne képes belépni az ő mágikus világába. De Roland… oh, én szomorú bohócom, leszel-e nélkülem valaha nem szomorú… és nem csak egy bohóc… én így szerettelek. De ha megint elmész… és az én fiatalságom, annak is vége” hajtotta fel az utolsó korty abszintot a jósnő, s ezzel az estének be is fellegzett.

Nem tudja senki, ezután ki tette boldoggá a szomorú harlekint. Talán már senki… de az sem kizárt, hogy egy kitalált hajnalon visszatért a belülről királyi palotának beillő lakókocsiba – és megint elölről.

Adja a kristálygömb, hogy ez legyen az valódi variáció. Mert hiszen ketten együtt többet érnek, mint külön-külön egy bohóc, vagy egy boszorka...

(Sic. az érzelgős befejezés.)(Mármint, manapság sikk...)