Olívia, titkos tervek helyett, baljós előérzete ellenére ki tudja, mit fontolgat

...egyelőre egy karabéllyal a kezében- illetve a retiküljében, melyet a kezében tart-  lép be az ajtón, és nem akarom tudni, mi készteti arra, h fegyverhordozóból fegyverviselővé lépjen elő...

 

Ole ránézett Olíviára. Olívia visszanézett rá.
-Min csodálkozik...-és majdnem hozzátette, hogy mester, annyira lenyűgözte az asztronómus csillagvizsgálónak beillő otthona. A falakat és a plafonokat térképek borították, mint minden valamirevaló entellektüell lakásában -csakhogy ezek a térképek az eget szemléltették, majdnem a Hubble teleszkóphoz méltó alapossággal. Persze, ez költői túlzás, de engedtessék meg a szerzőnek, hogy ezzel érzékeltesse Olívia elragadtatottságát.
Ole kissé értetlenül elmosolyodott.
-A retikülje súlyán, madémioselle...mintha magát a Larousse enciklopédiát hozta volna el.
-Ó nem...-mosolyodott el Olívia is-, talán meg fog lepődni, de nem röstellem, mordály van benne. Ne szörnyülködjön, egy fiatal lány soha nem lehet elég óvatos, estefelé, a Groot Schijn partján.
- Ne aggódjon, majd hazakísérem.

Olívia nem ragaszkodna hozzá, hogy a csillagász szemrevételezze a már belülről sem császári palota méretű lakókocsit. Ismerjük be, ezen nincs semmi csodálnivaló.
Bár én még nem tudom, mit forgat a fejében, az estét mindenesetre egy üveg kellemes, de semmiképpen nem tüzes vörösbor elfogyasztása mellett az univerzum igen érdekfeszítő és igen széleskörű témájának szentelik; többek között Ole beszámol arról, hogyan számította ki a fény sebességét.
(Kulturális adalék, mely egy ténylegesen létezett dán csillagász tényleges számítására utal[1].)
Szó, ami szó, a beszélgetés a bor fogytával egyre inkább személyes, illetve földi halandó szempontból nézve közelebbi kérdésekre terelődött. Ismét szóba került a lőfegyver kérdése, és Olívia elárulta Olénak, hogy biz az a lőfegyver konkrét indokkal foglal helyet a finom női táskában. Ole pedig a bajsza alatt mosolyogva, bár nem volt bajsza, de érti mindenki, hogy értem, szemtelen kíváncsisággal a hangjában megkérdezte, hogy netán baljós előérzet gyötri…ha szabadna tudni, persze nem akar tolakodó lenni…a baljósnői előérzetekkel nem alaptalanul küzdő Olívia a szavába vág:
-Tudja, nem mindig voltam ám szolid, külvárosban élő, antikvitásboltokban csillagászati atlaszok iránt érdeklő hölgy. Ahogy azt maga is kitalálhatta, hisz látott, amikor a Bohémiában söröztem egyik este…és, megvallom, hát nem manapság jöttem a világra. Na, elég a mellébeszélésből –a huszonötödik életévét nem túlzottan rég visszanyert kisasszony úgy néz ki, a Réserve Chateaubriand hatására mindjárt kifecsegi a nagy titkot, ami egyszerre nem tűnik neki többnek, mint akármelyik futó kaland egy több száz éves nő életében.
-Bevallom, jó okom van félni. Életem utóbbi éve…- na, ezer ezért nem volt, hiába a sok bulgakovi idézet, nem a valódi Wolanddal álltunk szemben- éveit az ör…egy igazi őrült volt az a férfi, akivel leéltem…még mindig tartok a bosszújától.

-Hm…- nyugtázta a csillagász a hirtelen jött, sarkalatosnak szánt vallomást, és még mindig mosolygott
- Bizonyára a kegyed szépsége őrjítette meg, arra nem gondol, Olívia?

Élettani ismereteim kevesek hozzá, hogy tudományos alapot szolgáltassanak a ténynek, hogy az évszázadok során oly sok hamisságot megtapasztalt Olívia, elpirult. Sosem gondolta volna, hogy egy csillagász, egy ilyen ilyen kifinomult úriember, önös érdek nélkül bókolna neki. Talán siralmas, hogy a fent említett korának köszönhetően már-már kiégett ex-jósnő e szerény bók hallatán ilyen reakciót produkál…

De tudjuk be ezt is a Réserve Chateaubriand hatásának.

A folytatás pedig, ki tudja, mi lesz. (Következik.)




[1] https://www.geogebratube.org/student/m23596

Csillagvizsgálódás (következik)

-P*tain...-káromkodott franciául és sűrű pislogások közepette fájdalmasan felvonta a szemöldökét. Olívia úgy ébredt aznap reggel, hogy nem tudta eldönteni,  élő-e vagy holt. Emlékezett rá, hogy megküzdött érte, hogy Roland ellen küzdött meg puszta kézzel, hogy nem győzte, hogy valaki...
Na álljunk meg egy percre, akkor most élek. Világos.Na ja. Ki lépett közbe, amikor az a sátánfajzat előszedett valami szúróvágóeszközt és én segítségért kiabáltam...-Olívia kezdett elbizonytalanodni. Mindenesetre annyiban maradt, hogy az emlékeiben leledző kellemetlen eset  minden bizonnyal  álom volt.
Ha egy kicsit jobban megerőltette volna az agyát, ami a reggeli kávé előtt nem volt kedvére való, felidézte volna, hogy  az a bizonyos félbehagyott epizód, mely alkalmat adott volna egy oldott hangulatú beszélgetésre a csillagász és az ex-jósnő között, azzal ért véget, hogy az ex-jósnő addig nézte a csillagászt, illetve a csillagász addig nézte az ex-jósnőt, amíg Léna megelégelte az elefánt szerepét, és a csapszékhez kívánta volna tessékelni barátnéját, ahol Ole, a színéből ítélve valami nem túl sűrű brun sört fogyasztva helyet foglalt, de Olívia nem állt kötélnek. Mi több, karcsú termetét tekintve aránytalan mennyiségű sört vett magához, ezért Léna arra a meggondolásra jutott, legjobb lesz hazamenni. Üdvözölte Olét és fizetett, Olívia pedig csak ült és melankolikus arckifejezéssel befejezte a sokadik sörét. Azután hasonló jellegű, melankolikus, avagy igen ráérős mozdulattal felvette ezüstrókaprém bundáját, és a csillagász arra gondolt, milyen elegáns, milyen előkelő, nem csak a bunda, hanem a mozdulat, és persze maga a hölgy is. De a maga hölgy e pillanatban nem viszonozta a csillagász tekintetét.
 Csak kifelé menet, miközben Léna azon tűnődött, menyivel vagányabb csaj volt Olívia amíg lelke a sátán birtokában vala, ahogy elhaladt a férfi mellett, érintette meg a vállát elegáns mozdulattal, és csupán mikor már maga mögött hagyta, fordult vissza, és nézett mélyen a szemébe.
-Köszönöm a könyveket...-mondta, és mintha még folytatta volna... de Léna sürgető fejmozdulattal intett, bólintott a csillagász felé, és szinte húzta barátnéját az ajtón ki. Ettől Olívia kis híján zavarba jött, és búcsúzkodni kezdett, de Ole Christensen Lénára nézett, és udvariasan csak egy percet kért.
-Igazán nincs mit, madémoiselle Tréville. És igazán örülnék, ha megtisztelne látogatásával.Tudja, hol lakom, Wijnegemben, a Krommelein, egy nagy téglaház az utca jobb oldalán.
De Olívia, hiába érintette azóta nagyjából begyógyult sebekkel tarkított lelkét sokkal kellemesebben a meghívás, nem tudott egy szót se szólni. Hirtelen annyira zavarba hozta a csillagász átható tekintete, vagy annyira ellágyult a szája sarkában megbújó mosolytól, vagy elakadt a lélegzete, ahogy a férfi mélyen ülő, aranybarna szemébe nézett...Vagy inkább, mivel egy háromvalahányszáz éves nőt ezek a dolgok nem kéne, hogy zavarba hozzanak, hirtelen eszébe villant az álma: ez a férfi mentette meg őt az ördög gyilkos kezei közül.
Hallgatott, belefeledkezett a férfi szemébe, aki ezt bizonyára nem értette félre, mert továbbra is alig észrevehetően mosolygott.
A következő percekben az ex-jósnő bizonyára megtalálta a módját, hogyan fogadja el a lehető legdiszkrétebb  módon a meghívást, hogy csillagászati érdeklődése ne tűnjön a klasszikus bélyeggyűjteménymegmutatás utáni érdeklődés esetének.

Folytatás...