Memento mori

Még velem vagy.

Amíg bevilágít egy csíknyi napfény

a két függöny között, mint egy körző otthagyott

negyvenötfoka- határmezsgyét rajzol a kanapéra.

Metszetünk egy délután, egy pár órás szelet;

 az időtorta maradékát egyedül eszem meg.

Emlékeimben összeérnek, mint az ízek

a napok, az évek

mióta ismerlek. Mióta csak élek.
Mire lemegy a nap, már nem vagy velem,

hiába kérdezném tőled, mikor lesz,

hogy  a világot is kikapcsolja-e valaki.

 a lét elillant könnyűsége...

mi volt az? kié, ha valaha volt valakié?

neki adtam, hogy cserébe "rend" legyen.

neki nem adtam, de elvette

- ilyen nincs –

elveszítettem, mert tőle akartam az övét.

van ilyen...

sajnálom, sajnálom, sajnálom, igen.

de nem tudtam, hogy így lesz. most sem tudom,

csak azt, hogy amíg csak vágyom rá, hiányolom,

nem tudom, hogy mit hiányolok belőle. hányzik nekem mindene,

holott fogalmam sincs, mi,

csak azt tudom, hogy akarom.

ami kimondatja velem, hogy I love U,

és azt teszi, hogy közben érezzem, ez nem valami udvarias.

viszont még egyáltalán nem veszélyes.

mitől válik azzá...

mitől, attól, amitől kívánom.

hogy végleges.

egyetlen pillanatban benne van minden,

holott most tudom, hogy csak az az enyém, amit megkapok,

és "utálok búcsúzkodni, de nem hiszek az ígéretekben"

vagy

"nem lehet "a tout a l'heure, de talán á bientot"

- szép mondatok, szép...

nem esztétikailag, és nem a zsánerem.

épp ellenkezőleg. csak szeretem.

becsapod magad mögöttem,

(az ajtót)

és hagyod, hogy magamra szabaduljak.

Pío Baroja: Az óra/ El reloj

Hiszen mindennap fájdalom és bosszúság gyötri,
 és még éjjel sincs nyugta szívének.
Préd. 2,23



Vannak a  képzelet birodalmában csodás tartományok, ahol a fák sóhajtoznak és a kristálytiszta patakok énekelve csörgedeznek a tengerig, hogy virágokkal ékes partjaik közt habjaikat a kék tengerbe veszítsék. Messze e tájaktól, nagyon messze, van egy félelmes és talányos hely, ahol a fák égnek emelik vézna kísértet-karjaikat, és a csend meg a homály  magány és pusztulás árnyát bocsátják a lélekre.

E vidéknek legbaljósabb részén van egy kastély, fekete és hatalmas, csipkézett vártornyokkal, bolthajtásos folyosója beomlott, a várárokban szennyes, élettelen a víz.
Én ismerem, jól ismerem e félelmes helyet. Egy éjjel, részegen bánattól s italtól jártam az úton, régi tengerésznóta ütemére imbolyogva, mint egy öreg bárka.

Szerelmes  dal volt, mollban, egy egyszerű, vad nép éneke, szomorú, mint a luteránusok énekei; szerelmes dal, mit komor, súlyos keserűség, a hegyek és erdők keserűsége itat át. Éjszaka volt. Hirtelen roppant félelmet éreztem. A kastély mellett találtam magam és beléptem egy üres terembe; szárnyaszegett sólyom vonszolta magát a padlón.
Az ablakból látszott a Hold, misztikus fénye bevilágította a dermedt, csupasz földeket; a várárokban megborzongott a nyugtalan, gőzölgő víz. Fent az égen az Arturus sejtelmesen és cinkosan hunyorgott. Távolabb egy máglya lángjai csapkodtak  a szélben. Száraz páfrányokból vetettem meg ágyamat a fekete drapériákkal díszített tágas szalonban. Elhagyatott volt a terem, mélyéből egy izzó fahasábokkal teli parázstartó világa derengett fel. A terem egyik falánál hatalmas ingaóra állt, magas és keskeny akár egy koporsó, fekete, szarkofághoz hasonló óraszekrénnyel,s fenyegető erővel hallatta fémes ketyegését a hallgatag estéken.

“Ó, de boldog vagyok- mondogattam magamnak-. Többé nem hallom az utálatos emberi hangot, soha ezentúl.”

És a gyászos ingaóra fémes ketyegése egykedvűen mérte a bánatos órák elmúlását.
Az élet legyőzetett; megnyugvásra találtam. Lelkem élvezte az éjszaka rettenetét, jobban, mint a hajnalok fehér tündöklését.
Milyen nyugodt voltam végre, semmi sem zavarta fel békémet; itt éltem le életemet, egyedül, mindig egyedül, rágódva eszméim keserű legelőjén, elvakult remények és balga ábrándok nélkül, egy őszi tájkép szürke higgadtságával lelkemben.
És a gyászos ingaóra fémes ketyegése egykedvűen mérte a bánatos órák elmúlását. A hallgatag éjeken egyetlen mélabús  hang, egy varangy brekegése volt a társaságom.
-Te is -szóltam az éji dalnokhoz- magányosan élsz. Rejteked mélyén neked sem felel semmi más, csak szíved lüktetése.

És a gyászos ingaóra fémes ketyegése egykedvűen mérte a bánatos órák elmúlását.
Egy éjjelen, egy hallgatag éjjelen, valami ismeretlen borzalmat éreztem meg, amint átsuhan lelkem fölött; valami meghatározhatatlan, mint egy álom árnya a gondolatoktól felkavart tengeren. Kihajoltam az ablakon. Odakint, a koromfekete égbolton dideregtek, reszkettek a csillagok, végleten magányosságukban; a fekete földről egyetlen hang nem hallatszott , egyetlen rezzenés sem. És a gyászos ingaóra fémes ketyegése egykedvűen mérte a bánatos órák elmúlását. Füleltem, hallgatóztam figyelemmel, semmi sem szólt. Csak a csönd, a csönd mindenütt. Riadtan és kábultan rimánkodtam az éjszakában a sóhajtozó fákhoz hogy kísérjenek sóhajaikkal, rimánkodtam a szélhez, hogy susogjon a lombokon, és az esőhöz, hogy neszezzen a száraz leveleken az út mentén, könyörögtem a dolgokhoz és emberekhez, hogy ne hagyjanak  magamra, kértem a holdat hogy vesse le ébenfátyolát hogy fürössze meg szememet, örömtelen, halálfélelemtől zavaros szememet tiszta, ezüstös tekintetében.
De a fák és a hold, a szél és a eső tovább hallgattak. A gyászos ingaóra, ami pedig közönyösen mérte a bánatos órák elmúlását, megállt, örökre.




Traducido por Enikő Rumi
Texto original: http://ciudadseva.com/texto/el-reloj/

Mario Benedetti: A Másik/El otro yo

Átlagos fiú volt: kitérdesedett nadrágot hordott, képregényeket olvasott, csámcsogva evett, túrta az orrát, horkolt sziesztakor-mindent egybevéve teljesen hétköznapi Armando volt, egy dolgot kivéve: volt egy Másik Énje.

A Másik Én tekintete költészetet sugárzott, színésznőkbe bolondult bele, fondorlatosan hazudott, és elérzékenyült alkonyatkor. A fiút nagyon zavarta a Másik, barátai előtt kellemetlenül érezte magát miatta. Ám ez a Másik Én ábrándos volt, emiatt Armando sosem tudott olyan közönséges lenni, amilyen szeretett volna.
Egy nap Armando fáradtan tért haza a munkából, levette  cipőjét, kicsit megtornáztatta a lábujjait és bekapcsolta a rádiót. Mozart zenéje szólt, de ő elaludt. Mikor felébredt, a Másik keservesen zokogott. Ő hirtelen nem tudta, mihez fogjon, de azután erőt vett magán és nekiállt kimerítő alapossággal ócsárolni. Ez nem szólt semmit, de másnap reggelre öngyilkos lett.

A Másik Én halála eleinte nagy megrázkódtatás volt szegény Armandonak, de hamarosan rájött, innentől fogva tejesen közönséges lehet. Ez a gondolat megvigasztalta.
Csak öt napja gyászolt, majd kiment az utcára hogy megcsillogtassa új és tökéletes közönségességét. Messziről látta közeledni a barátait. Ez örömmel töltötte el, hangosan felkacagott.
Ám a barátai, ahogy elhaladtak mellette, észre sem vették, hogy ott van. A legrosszabb az volt, hogy meghallotta, amint egyikük így szólt: „Szegény Armando! Pedig milyen egészségesnek tűnt...”
És ő kénytelen volt abbahagyni a nevetést, érezte, hogy elszorul a torka, ami eléggé hasonlított a nosztalgiára.
Mégsem tudott igazi melankóliába süllyedni, mert minden melankóliája a Másik Énben maradt.




Traducido por Enuikő Rumi,
texto original:  http://ciudadseva.com/texto/el-otro-yo/

Voy a dormir. Ultimo poema de Alfonsina Storni.

Dientes de flores, cofia de rocío, 
manos de hierbas, tú, nodriza fina, 
tenme prestas las sábanas terrosas 
y el edredón de musgos escardados. 

Voy a dormir, nodriza mía, acuéstame. 
Ponme una lámpara a la cabecera; 
una constelación; la que te guste; 
todas son buenas; bájala un poquito. 

Déjame sola: oyes romper los brotes... 
te acuna un pie celeste desde arriba 
y un pájaro te traza unos compases 

para que olvides... Gracias. Ah, un encargo: 
si él llama nuevamente por teléfono 
le dices que no insista, que he salido... 

Alfonsina Storni. 

nem szégyellem, hogy úgy írsz arcomra mosolyt,
mint egy félig teleírt könyv minden második lapjára
új befejezést.

te nem vagy még enyém, s talán nem is leszel.
de én a tiéd vagyok, mint kőé a nyom, mit rajta hagynak
az évszakok.

kételkedem. de mégsem tudok elszakadni tőled,
mert a részed vagyok,
s te az én egészem.