Változatlanok

Olíviának persze nem lett nyugta, hiába volt az a búcsúlevél meglehetősen világos. Roland heteken át naponta értésére adta, hogy azt akarja, térjen vissza hozzá (a jósnő, noha már nem volt jósnő azt az egyet csalhatatlanul meg tudta jósolni, hogy ez nem fog bekövetkezni); azután, hogy nem tud nélküle élni (Olíviának, ez, furcsamód nem esett nehezére); majd, hogy térjen vissza bármilyen feltételekkel, mert szereti (a nő nehezen állta meg, hogy ne egy káromkodással nyomja el a szája sarkában megjelenő gúnyos mosolyt); végül, hogy legalább válaszra méltassa, mert ezt nem csinálhatja meg vele, aki annyi mindent tett érte (Olívia mégis megcsinálta, és azon kezdett gondolkodni, hogy megöli a postagalambot). Persze ezt nem hajtotta végre. Egész egyszerűen már annyira sem érdekelte. Már az a búcsúlevél is túlzott elegancia volt, amit csak azért kapott meg tőle a tisztességtelen Sátán, mert ő maga ezzel ellentétben túlzottan is tisztességes. Nyugodt volt ebben a tudatban.

Eladta az összes ékszerét és az árából vett egy kis kertet Antwerpen külvárosában, épp a Wijnegemmel ellenkező oldalon, Zwijndrechtben. Megjegyzem, igen gazdag nő lehetett, ha az ékszereiből kijött az az igencsak takaros kertecske. Antal is örült neki, így legalább, habár csak a templomban, misén –a gyónást nem számítom bele– de legalább időnként még láthatják egymást.

Hogy az olvasó kíváncsiságát kielégítsem, elmondom, hogyan döbbent rá a mi Rolandunk, hogy mennyire szereti Olíviát. Ahogy a cirkuszi turné véget ért, Roland tudta, vagy nem tudta előre, hogy csak Olívia és a palota hűlt helyét fogja találni, mindenesetre nem ment haza. Úgy döntött, megünnepli hazatérését, méghozzá abban a kocsmában, ahol Olíviát megismerte. Nem kell félni semmilyen kellemetlen találkozásoktól, Olívia ugyanis, mióta nem volt már jósnő, pontosan tudta, mit kell tennie, mert pontosan tudta, mi a várható következménye a felelőssége teljes tudatában cselekvő felnőtt ember cselekedeteinek. Ez, valljuk be, Roland mellett éppen ellenkezőleg volt. Sosem lehetett tudni, mit tesz az ördög, hiába volt az ember jósnő. Ennek megfelelően miután Roland módszeres alapossággal illetve alapos módszerességgel leitta magát –ismét az olvasó elnézését kérem, amiért így fogalmazok, de sajnos, mint szerző is alaposan megelégeltem az örökkévalóságot a Sátán oldalán– hazafelé tartott, és mivel az elfogyasztott tetemes mennyiségű abszint mellett a tegnapelőtt leesett hó is megnehezítette a hazautat, piszok rossz kedvében volt. Azt tervezte, hogy majd lábmasszázst kér Olíviától. Azt tervezte, hogy majd meg is kapja. Mint mindig.
Ahogy átment a híd alatt, és már messziről látta, hogy nem látja a lakókocsit, megállt benne az ütő. Odarohant. A pergament, mondanom sem, kell, észre se vette. Olyat káromkodott, hogy azt még ez a sokat eltűrt nyomdafesték se tűrné, és visszatért abba a híres kocsmába, ami egyben fogadó is volt. Valamelyik utcalány csak megadta neki a hőn áhított lábmasszázst, nem kell félteni szegényt. Mégis, olyan macskajajos rossz kedvében volt, hogy a masszázst követően kis híján halálra verte a szegény lányt.

Mit mondjak, ez a valóság, nem egy mese a jósnőről meg a titokzatos genfi akcentusú szomorú bohócról, aki mellesleg a Sátán.

Vége