–Ideje készülődnünk, ha a holnap reggeli misén ott akarsz lenni, Antal, még ma este útra kelünk. Igaz, hogy csak pár óra az út, de tudod, még a lovakért is be kell ugranunk az én drága barátnémhoz…
–Készülődnünk…?–kérdezi Antal, megnyomva a többes számot– Azt hittem…eddig nem mondtad, hogy velem jössz.
–Csodálkozol… drága Antal? Ha jósnői előérzetem nem csal, Roland legkésőbb holnapután ideér. Ami azt jelenti, hogy holnap–a huncut mosoly, ami szinte minden átmenet nélkül megjelent a szája sarkában a megrázó beszámoló után, csak azért nem hozta zavarba a szerzetest, mert jobban lefoglalta az öröm, melyet a fölött érzett, hogy ez a különös és egy kissé érthetetlen, de semmiképpen nem romlott lelkű nő képes volt megérteni, amit ő mondani akart neki. Olívia meghallotta Isten szavát. Ráadásul, praktikusan gondolkozott. De Antal még inkább.
–Olívia, nézz rám, várj egy percet. Az utazásnál fontosabb az, hogy Te is el akarsz indulni, Az utazásnál fontosabb, hogy rászántad magad, az is fontosabb, hogy szembenéztél vele és megbántad, amit tettél. Akármilyen hirtelennek tűnik a döntésed, én hiszem, hogy szívből cselekszel. Ezért, ha szeretnéd, fel tudlak oldozni.
Olíviának persze leghőbb vágya ez volt. Nem annyira a hatékonyság. Beismerte, hogy vétett Isten ellen, és kérte a feloldozást, mert megbánta minden bűnét. Amióta az eszét tudja, élete minden percét. Nem is sejtette, mi várhat rá, amikor Antal a ki tudja mire nem számítva magával hozott szenteltvízzel meghintette a feje tetejét. Úgy érezte magát, mint egy gyerek a keresztvíz alatt, bár erről fogalma sem lehetett, hiszen nem volt megkeresztelve. Az az igazság, hogy sem korát, sem vallási hovatartozását illetően nem szolgálhatunk pontos információval. Annyi biztos, hogy nem akarom soká untatni az olvasót, azt azonban meg kell jegyeznem, hogy a testileg huszonöt évesnek látszó többszázéves Olívia átélte, most született. Olyasmit tapasztalhatott, mint Bruno Ganz, amikor kilép angyali mivoltából, hogy a kötéltáncosnő halandó „valami történt”-jét megélje a Berlini ég alatt.
Lehetne ez az utolsó mondat. De nem szeretek kontármunkát végezni, elvarratlan szálakat sem szívesen hagyok. Folytatom azzal, hogy ahogy a Sátán áldása…szóval az, mikor lehullott Olíviáról, a nő maga, hiába érezte a földgolyóra nehezedő nagyjából ötvenöt kilogramm súlyát, az arcába vágó jeges szél sajgását, a tüdejét, ami ha igazságos vagyok, hát már leszakadt volna a sok bagótól… azért nem esett össze holtan. És ha igazságos vagyok, elárulom a nagyérdeműnek azt is, hogy a változás csontig ható mivoltát egyedül ő élte át. Meg a palota. A lakókocsi, amelyet persze nem úgy kell elképzelni, mint egy háromajtós szekrényre emlékeztető NDK-gyártmányú fehér Bastei gépjármű, megmaradt annak, aminek készült, szintén bizonytalan hosszúságú időintervallummal a dolgok jelen állása előtt. Belefért Olívia néhány ruhája, néhány könyve, néhány edénye, és a leltárt nem sokkal növelte Antal holmija.
–Mi tartott ennyi ideig?! –kiáltott rájuk Léna már messziről. Ahogy mondtam, Olíviát nem hagyta érintetlenül a fehér mágia –mert a felől, hogy a fekete alaposan megérintette, nincs kétség–, ebben Léna, aki bár jóval idősebbnek látszott Olíviánál, nem volt vén satrafának mondható, mindig lelkes partnere volt.
–Olívia, meg tudod nekem mondani, mikor találkoztunk utoljára? A híres évszázad-memóriád össze bírja rakni a képet, vagy nem? –ripakodott rá tréfás haraggal.
–Lénám, édes Lénám, ne haragudj… inkább üdvözöld Antal barátot, tegnap érkezett Wijnegembe, Antwerpenbe tart.
–Nagyon örülök, Antal, vigyázz Olíviával, nehogy engedd, hogy veled tartson. Bár tudom, hogy ez a szándéka, muszáj volt kimondanom– és szép komótosan kitárta birtoka hatalmas kapuját, majd kezet fogott a baráttal, Olíviát pedig jól megszorongatta.
–Leültök egy teára, vagy nagyon siettek, csak a lovakért jöttetek?
Antal kezdett rosszul lenni. Itt, Wijnegemben mindenki gondolatolvasó, vagy ez a két kebelbarátné összebeszélt??? Elfogadott egy teát, és habár rövid volt a találkozó, meggyőződött róla, hiába boszorka ez a két nő, testvéri szeretetük igazán keresztényi, Léna is kifejezetten jóravaló teremtés.
Derékig érő aranyszőke fürtjein meg is akadt a szeme, de Léna türkiz zöld tekintete nem akarta fellobbantani az ő ónixhoz hasonlatos pupillájának izzását. Elnézést, hogy így fogalmazok, de mentségemre szóljon, Olívia tartott ilyesmitől. Ismerte, milyen volt Léna korábban… az a különbség, hogy Léna az óta harminc évet öregedett, Olívia ellenben egy percet sem. Mióta megkapta a feloldozást, azóta viszont ötpercenként a zsebóráját nézegette. Antal, mikor ezt észrevette, meg is mosolyogta. Hiába volt fiatal, az ő élete a monostorban szigorúan beosztott napokból állt, így időérzéke is remekül kifejlődött, nem pazarolta feleslegesen a perceket.
Abban egyeztek meg, hogy mihelyst Antwerpenbe érnek, visszaküldik a lovakat, azok úgyis hazatalálnak maguktól. Útra keltek. Olívia, a kifogástalan neveltetésű, bár mint utóbb megtudtuk, keresztelővizet nem ismert úrilány, pergamenre vetett néhány elegáns és udvarias, de érzelgősségtől távol álló búcsúszót, és a lakókocsi nyomta mélyedésbe tette egy kővel lenyomva.
Nem nézett vissza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése