Chacun sa peine

A történet szereplői kitalált alakok. Nevük, fizikai tulajdonságaik és viselkedésformájuk szintén a fékezhetetlen írói fantázia termékei. Bármiféle hasonlóság a véletlen műve. Ha valaki mégis magára ismer, az képtelenség.

Ez volt a szerzői előszó. Lássuk, mit kezd  Olívia pár órában összefoglalt évszázados életgyónásával a fiatal Antal barát.

– Hát hogyan bánt veled az a vigasztalhatatlan kisfiú, aki valójában a Sátán? És hogyhogy ő a Sátán? Roland csak egy szomorú bohóc, az elején azt mondtad– kérdezi hangjában együttérzéssel és kétkedéssel.

–Hát persze Antal, ezt még nem mondtam el. De várd ki a végét, nekem sem volt olyan egyszerű...sem rájönni, sem elfogadni, azután pedig...még mindig fogalmam sincs, mit tegyek– Olívia is felhajtott egy pohárka pastisse-t, és elbeszélte a történetet, amellyel az olvasó már a korábbiakban megismerhetett. Azaz, hogy hogyan ruházta rá a szomorú bohócra varázslói képességét, hogy ezzel boldoggá tegye. Azután azt is, hogyan élt vissza Roland ezzel a hatalommal. Erről az aspektusról az olvasó talán valamivel kevesebbet tud, de a szerző egyelőre nem óhajtja végképp sárba tiporni az együttérzést keltő nyomorult férfi főszereplő ázsióját.

De Olívia igen. Olívia megértésre vágyik. Szeretné, ha valaki megvigasztalná, akkor is, ha már mindegy, hiszen már úgyis megtörtént az a sok megaláztatás...A szerző tehát enged a sanyarú sorsú főhősnő kérésének.

–Roland először örült, hogy már nem kell fehér bohócábrázattal nevettetnie másokat, és nevetnie akkor is, amikor nem volt jó kedve. Szakállt növesztett. El kell ismernem, jól állt neki. Férfiasabbá tette...bár, azelőtt sem panaszkodhatott. És mindent megtett, hogy érezzem, milyen hálás. Elutaztunk, bejártuk együtt a világ egy részét, ő megmutatta nekem a legszebb városokat, melyeket életében látott. Szép időszak volt...pár évtized, talán legfeljebb egy évszázad. De amikor hazatértünk, mintha valami megtört volna. Mintha ez az utazás lett volna kapcsolatunk értelme. És akkor én még nem tudtam, hogy ki is ő valójában.

– Olívia, ne járasd velem a bolondját, miből gondolod, hogy a te Rolandod valójában maga a Sátán?

–Épp ezt akarom elmesélni, ne türelmetlenkedj, Antal. De azelőtt, hogy erről megbizonyosodtam volna, volt is rá jel, elég. És volt ott más is, hadd meséljem szép sorjában. Egyszer, hazatérésünk után néhány nappal,  Roland közölte velem, hogy nem dolgozhatok többé a cirkusznak. Egyszerűen nem. Az ő asszonya ne járjon el egy olyan helyre, hol mindenféle artisták ugrabugrálnak, meg mindenféle szajhák kelletik magukat, mert a végén még én is beállok közéjük, és különben is, kíváncsi lenne ő, mit tennék én, ha egy csinos, fiatal artista, vagy egy dúsgazdag külföldi művész meghívna egy pohár pezsgőre. Nem ellenkeztem, Egyre inkább azt éreztem, mágusként még sajnálatra méltóbb, mint bohócként volt. Úgy legalább a szerénység és az igyekvés megtartotta benne az emberi méltóságot...de így, kezdett egyre hatalmaskodóbb lenni. Mindenemet birtokolni akarta...lássuk csak, melyik esetet meséljem...Roland időnként fellépett egy-egy előadáson az antwerpeni cirkuszban, csak a maga szórakoztatására. Egyik este egyszerűen nem jött haza. És amikor másnap reggel előkerült, ahogy belépett,rögtön láttam rajta, hogy ha nem a megfelelő mondatot mondom, rögtön ellátja a bajom; úgyhogy először teával kínáltam, aztán ennivalóval. De ő csak azt hajtogatta, nem kell, hogy hagyjam őt, meg hogy nincsen rá szüksége...szóval, amikor kicsit mégis lenyugodott, mert felhajtott jó néhány pohár pastisse-t, nem bírtam türtőztetni magam, és megkérdeztem, hol járt. Erre úgy rám üvöltött, hogy kezdtem arra gondolni, ennek elment az esze. Hogy én nem bízom meg benne, mit gondolok én, hogy ő is olyan, mint ezek a cirkuszi lotyók, mint amilyen egyébként én is voltam, vegyem tudomásul, hogy én sem voltam egyéb, mint egy paráználkodásra való kis használati tárgy, mert ő tett engem tisztességes asszonnyá... Satöbbi, nem fogom elsorolni az egészet, vagy másfél órán át tombolt, aztán közölte, hogy nekem mi közöm hozzá.

Antal válaszul csak jelentőségteljesen hallgatott. Kinézett az ablakon. Nem állíthatom, hogy nem kezdett el attól tartani, ez a vadállat váratlanul hazaérkezik, és akkor ott kő kövön. Olívia, túlzás lenne azt mondani, hogy nyugodtan, de folytatta.

–Tudod, Antal, én annyira megrémültem...és annyira meg is sajnáltam, hogy ez a szerencsétlen attól fél, hogy elveszít engem...Még akkor is erősebb volt bennem a sajnálat, amikor ugyanettől a félelemtől vezérelve Roland először elkezdett sértegetni. Naponta elmagyarázta, hogy én csak azért maradok vele, mert nincs hova mennem. Azután ahányszor csak elmentünk sétálni vagy a piacra, fennhangon megjegyzéseket tett a fiatal nőkre, hogy milyen szépek...Egyszer kaptam egy levelet a régi cirkuszom igazgatójától. Bohókás ember volt mindig, ennek megfelelően a szíve hölgyének szólított abban a levélben, kicsi kacsóimat csókolta satöbbi, hisz el tudod képzelni, milyen stílusa lehet egy öreg volt cirkuszigazgatónak…ebből majdnem verés lett, mert Roland követelte, hogy elolvashassa, aztán hogy adjak magyarázatot. A semmire. És napokig folyamatosan lek*rvázott.

–Olívia, nem értem, mi tartott mellette? Meg sem esküdtetek, gyermeket sem szültél neki, és amit mondasz, ha a Sátán, ha nem az, Roland a legelvetemültebb férfi, akiről valaha hallottam!– fakadt ki pár perc hallgatás után persze merőben alaptalanul, hisz, ahogy maga is mondta, igen keveset tudott a világról. Túl keveset ahhoz, hogy ilyen elhamarkodott kijelentést tegyen.

–Az együttérzés–mondta szemét lesütve Olívia, és feltette főni a sajtlevest.

–Hogy Roland mindezt a mocsokságot félelemből tette velem. Esténként, ahogy az ágyban magához ölelt, éreztem, hogy kapaszkodik belém, hogy remeg– folytatta a levest kevergetve, és gyorsan összeütött hozzá egy egyszerű rösztit.

Antal meg volt rökönyödve. Hogy a sors –illetve Isten– épp a világnak ebbe a zugába vezérelte az ő útját, hogy láthassa, ahogy a keresztényi szeretet és a legmélyebb emberi gyarlóság egy ilyen majdnem hétköznapi teremtésnek látszó gyönyörű lányban ötvöződik.

Mélyen hallgattak, míg nem túl nagy étvággyal megebédeltek.





Hamarosan folytatom.