December 24. ünnepi kegyes melléklet

Antal bágyadt megrökönyödéssel ébredt Olívia édeskés, vagy talán kesernyés, vagy talán püspöklila parfümjének illatára, és egy izgága fakószőke hajtincsre, ami az orrát csiklandozta. Azonnal kiröppent az álom a szeméből, és persze ezzel aggodalma is menten kereket oldott, amint meglátta Olíviát, ahogy hatalmas mahagóni karosszékében térdelve, már-már szemérmetlen, de azért semmiképpen nem tolakodó pongyolában hajat vágott. A rakoncátlan hajtincs is csak azért röppent a szerzetes párnájára, mert az egyik ablak résnyire nyitva felejtve vala, s beeresztett egy szélfuvallatot.

–Jól aludtál, kedves vendég? Mit parancsolsz a reggelihez, kávét, vagy teát? –kérdezte félig még vállig érő fürtjei mögül Olívia. Azután egy lendületes, majd sok apró, gyors nyisszantással a másik oldalát is megszabadította tincseitől, és a tegnap reggel oly remekül bevált tea már ott is illatozott a szerzetes ágya melletti asztalkán. Nem igen értette, hogyan került oda ilyen hirtelen, de mondanom sem kell, nem ez volt, ami leginkább elképedésre késztette.

–Egészségedre–mondta kávéja mögül a jósnő, aki közben szintén szemkápráztató gyorsasággal már fel is seperte a földről a levágott haját, és fel is öltözött türkizkék spanyolfala mögött. Így már kevésbé ejtette zavarba Antalt.

–Hol is hagytuk abba tegnap…?–kérdezte a második csésze teát töltve ki a barátnak. Antal tűnődve kevergetni kezdte az italt, pedig sem az eléje helyezett cukrot, sem a mézet nem vette igénybe, sem a folyadék hőmérséklete nem kívánta a hűsítést.

–Nem is tudom, Olívia… az az igazság, hogy tegnap igen fáradt voltam, hisz értheted, egész napos út állt mögöttem. Az utolsó, amire emlékszem, az volt, hogy megismerted azt a bohócot… Rolandnak hívták, ha nem tévedek.

–Aki soha nem akarta elhagyni ezt a várost… ezt a palotát…–motyogta alig hallhatóan a jósnő.

–Azt mondtad, fiatal voltál, és műlovarnőként dolgoztál egy cirkuszban. De… ha megbocsátasz, most sem látlak idősebbnek huszonöt évesnél, miért hagytál hát fel ezzel a szép szakmával?

A jósnő gondolkodni látszott, pedig mondanom sem kell, több évszázad távlatából is világosan emlékezett annak a napnak minden másodpercére,  mely a Sátán kajaiba vetette az ő hiú lelkét. Mégsem tudta, hol kezdje. Ugyanis amikor Rolanddal találkozott, ő már pontosan tudta, kivel áll szemben. 
Pontosan? Kétlem.
 A jósnő hatalma, balszerencséjére, nem korlátlan. Mégis, úgy döntött nem tesz kitérőt, ha már sikerült elmismásolnia a szégyenletes epizódot, melyben először egy ír származású állítólagos tengerész megátkozta, ennek köszönhetően sellőként élt le jó pár évet, ráadásul abban az átkozottul hideg Északi tengerben. Kimaradt hát az elbeszélésből az a sorsdöntő találkozás is, amelyről neki akkor fogalma sem volt, mihez fog vezetni. Sellő korában volt szerencséje a Sátán hivatalos látogatásához. Melynek köszönhetően visszanyerhette emberi formáját, cserébe…

Mi, magyarok, jól ismerjük a klasszikus mondat belátható következményeit: egyszer majd kérni fogunk magától valamit. Olívia is sejthette volna, de ő akkor még fiatal volt ehhez. Megígérte. Úgy értem, mikor az elbeszélés e pontjára ér, földi időszámítás szerint valahol a Krisztus utáni XVI és XIX század között járhatunk, ne tévesszenek meg senkit a narrátor bulgakovi vagy Thomas manni utalásai. Olívia mindenesetre e fontos részletet figyelmen kívül hagyva folytatta története elbeszélését:

–Ne légy türelmetlen, Antal. Elmesélem, hogyan ismertem meg Roland-t. És szép sorban mindent, amire kíváncsi vagy. Egyik este előadás után egy bárban ültem. Épp itt történt, Wijnegemben. Egy korsó barna sört ittam, tudod, az a jóféle lambic, ma is emlékszem, Faro Lindemans volt. Úgy éreztem, megérdemlem, remekül szerepeltem aznap este. Jó kedvem volt, magamban mosolyogtam a flamandokon, a nyelvgyötrő beszédükön mulattam, vagy az alpári stílusukon szörnyülködtem. Egyszer csak meghallottam, hogy valaki Genfből jött. Nem voltam benne biztos, hogy a szülővárosom nevét kimondta, de kétség nélkül felismertem a dialektusát. Odamentem hozzá. Egy bohóc volt, még arcán a fehér festék. Meglepett. Illetve mégsem, hisz tudtam, Antwerpen pár órányi járóföld Wijnegemtől, gondoltam, az éjszakába még belefér az ő előadásuk is. Odamentem hozzá, s megkérdeztem, mi járatban, genfi cimbora. Elrabolt engem egész estére. Bolondozott, zenélt, remekül játszott a zongorán és verseket rögtönzött, elmesélte, hogyan járta be a cirkusszal az egész világot –pedig nem látszott sokkal idősebbnek nálam. A vége az lett, hogy kezdtem beleszeretni. Nagyon fiatal voltam…–mondta, hangjában egy cseppet sem kellemes sóhajjal Olívia, aki nem látszott ötszázharminc évesnek.

–Szóval, ahogy álmodozva hazafelé tartottam a Groot Schijn partján a lakókocsim felé, igen, már akkor is ebben a kulipintyóban laktam, igaz, azóta kipofoztam egy kicsit… áthaladtam egy híd alatt, sosem féltem, talán buta voltam, ki tudja, de nem gondoltam, hogy bármi történhet velem… egyszer csak előttem termett a Sátán.

–Olívia, honnan tudtad, hogy a Sátán az…? Hiszen az ő megjelenési formája, ahogy arról már beszéltem is az elmúlt napok valamelyikén –úgy tűnik, Antal időérzéke is megzavarodott, hisz csupán az előző nap reggele óta időzött a jósnő palotájában– a Bibliában is csak mint szellemi entitás szerepel.

A jósnő nem zavarában mosolyodott el, és még csak nem is zavarkeltés céljából. Számára e pillanatban már olyan nyilvánvaló volt az ördög anyagi, testi valójában, hogy majdnem kiszaladt a száján: –Antal, te kis buta, mindenki tudja, hogy az ördög „arca ferde, jobb szája sarka lefelé húzódik; kopaszodó, magas homlokába a szemöldökkel párhuzamosan, mély barázdák vésődtek. Bőrét mintha napsütés égette volna soha ki nem fehéredő barnára.”

Mégsem ez volt válasza, hiszen, mint tudjuk, számára sem mindig volt egyértelmű, kicsoda is valójában az ördög. A személyleírást mindenesetre megadta, és Antalnak semmi kifogása nem volt az ellen, hogy Mihail Bulgakov leírása Wolandról valóban a Sátán fizikai megjelenését tárja az olvasó szeme elé. Idegei pattanásig feszülni látszottak, ahogy hallgatta, hogyan végződött Olívia találkozása a Sátánnal egy cseppet sem kifizetődő alku megkötésével. A jósnő befejezte az epizód elbeszélését, és megkínálta Antalt egy kupica pastisse-szal. Ahogy kertelés nélkül felhajtotta, Olívián volt a sor, hogy meglepődjön. De nem szólt egy szót sem, csak szokásához híven elmosolyodott. Antal pedig sürgetve kérdezte:

–De miért, Olívia, miért adtad el a lelkedet… nem is merem elhinni, te nem lehetsz olyan, mint azok az emberek mind, akik eladták… mondd, hogyan tehetted? Azért talán, mert soha nem hallottad Isten szavát, vagy oly nagyon nehéz volt az életed…?

–Sajnálom, hogy felzaklattalak, Antal, nem akartam, de… tudod, azóta, és valójában azelőtt sem volt senki, akivel őszintén beszélhettem–úgy látszott, egy könnycsepp gyülekezik szeme sarkában. –Nem, Olívia, nem erről van szó. De egy olyan nő, mint te miért tenne ilyet magával? Nem vagy buta, nagyon okos vagy és bámulatos, varázslatos az otthonod. És ahogy engem befogadtál, tudod igen ritka, hogy ilyen szívélyes vendégszeretettel találkozom. Sajnálom, hogy azon az éjszakán letévedtél a helyes útról, de…–gondterhelten felsóhajtott és újabb kupica pastisse-ért nyúlt– Igaz, hogy csak egy napja érkeztem hozzád, de amilyen eszes vagy, azt gondoltam, már rávezettelek az isteni kegyelem, a bűnbocsánat feltétlen voltára. Hidd el, Olívia…–simogatta meg Olívia könnyes arcát Antal–hidd el, hogy Te nem vagy örök kárhozatra ítéltetve.

–De Antal, Rolandért tettem…–szipogott a jósnő–mert Roland azután elment a cirkuszával, és azt mondta, ki tudja, mikor tér vissza, de várjak rá, és tudod, olyan elveszett volt, olyan védtelen és olyan szomorú… oh, én Rolandom…

–Ne sírj, Olív, ne sírj, te jó akartál lenni. Mi történt azután Rolanddal? És a te cirkuszod, a te szakmád?

–Ne is kérdezd, Antal, ne is akard tudni. A lelkemet eladtam, s cserébe mágus lettem, és örökéletű. Jósnő lettem, varázslónő, ez lett a munkám is és itt maradtam Wijnegemben. Ezért ez a belülről császári palotának beillő lakókocsi is, ezért, hogy néha olvasok a gondolatodban, na, ne pirulj… De tudod, már nem olyan édes nekem ez a hatalom. Most, hogy te vagy itt, jól érzem magam, mert te nem úgy bánsz velem, mint……tudod, az évszázadok teltek, és Roland mindig visszatért.

Mert Roland, a szomorú bohóc, a vigasztalhatatlan kisfiú, a szenvedélyes szerető, aki mindig hozzám tért haza, maga a Sátán.