Variációk helyett cserébe valóban semmi mást, csak figyelmet

A hajnal úgy sietett kihasítani az ég alját, hogy a ködnek nem volt ideje felszáll-
ni, meg is pörkölődött talán. Mivel Roland valóban tovább állt a cirkusszal, Olívia,
mint igazi jámbor, dolgos asszony idejekorán felserkent, és csattanó maszlag helyett
ízletes, serkentő hatású füveket szórt a teáskannába. Friss volt, és éppoly üde, mint
történetünk kezdetén. Pedig abban az időben még vörös hajkoronát viselt, és műlo-
varnő volt egy vándorcirkusznál, s aggódott a fogaiért, mert már akkor is igen sze-
rette a kávét, csakhogy akkor még volt mit féltenie teste üdeségén. A Sátánnal való
találkozása óta eltelt évszázadok alatt pedig nem a kor, hanem a festék színezte haját
fakószőkére, s hangját sem a kor, hanem a szivarka élvezete színezte színtelenre.
Mi járhatott a fejében ezen a zimankós reggelen, ahogy sejtelmes mosollyal ajkán
felöltözött, bevetette az ágyat, kenyeret pirított, teát kavargatott, megetette a macs-
kákat, meglocsolta a virágokat? Álljunk meg megint egy percre: ezek szerint az előző
fejezetben említett szárazvirágok helyett hirtelen újak termettek – vagy a jósnő olyan
hétágra szóló jó kedvében volt, hogy egy gondolattal felélesztette őket.
Lényeg az, hogy miközben világraszóló rendet tett a palotában, jósnő létére eszé-
be sem jutott, milyen újabb kihívást vezérel lakókocsija ajtajához a végzet. Ha sejtette
volna, bizonnyal a zsebkendőnyi kertet is helyre pofozza...
Szakadt saruban, elhasznált csuhában, fáradtan és soványan, mint egy igazi asz-
kéta érkezett a város szélére Antal, a ferences szerzetes. Szeme csillogása, tekintete
ereje nem halványult, akármilyen fáradt is volt, s a hosszú út pora nem mocskolta be
szépségét. Nem tagadom nyúlánk, formás tagjait látva, csuhája nélkül inkább lehetett
volna mutatványosnak nézni, mint barátnak. Olíviánk balszerencséjére azonban e
férfiú csupán egy pohár vízért kopogtatott be hozzá, és akárhogy tündökölt is Olívia
szépsége aznap reggel, nem omlott a karjaiba. Pedig a jósnő bizonnyal nem vetette
volna meg ez aprócska ajándékot a sorstól... talán ezért is forralta reggel azokat a ki
tudja, milyen, de annyi biztos, hogy nem andalító hatású teafüveket. Elég az hozzá,
hogy behívta, igyon meg egy bögre teát. Olívia alig tudta türtőztetni magát, csészéje
mögé kellett rejtőznie, hogy ne piruljon bele, ahogy Antalra nézett. Szinte simogatta
tekintetével a barát napbarnított arcát, szinte érezte ajkain szép ívű száját, ahogy
lassan kortyolgatta a teát.
– Mi szél hozott a mi kis városunkba, Antal? – kérdezte Olívia, mintha nem tudta
volna. Persze, hogy lódítottam, hiszen tudta.
– Antwerpenbe tartok. Névadó szentemről nevezett templom van ott, azt kívá-
nom meglátogatni.
– Mondd csak, sietős az utad...? Mert ha nem nagyon, szívesen vendégül látnálak
egy pár napra, hogy mindent elmondj nekem a hitedről. Mindent, amit egy gyermek-
nek mondanál. A szüleimnek nem állt módjukban taníttatni, s aztán ahogy a magam
lábára álltam, sosem adatott meg, hogy Istenről tanuljak. Pedig szerettem volna...
Remélem, nem sértelek meg ezzel...– mondta olyan hangon, mint egy maszületett
bárány. De az, ahogy a csészéje felett váratlanul és forrón Antal szemébe nézett, nem
kifejezetten vallott tudásszomjtól égő ártatlan lélekre. Antal valószínűleg zavarba jött. Olívia számára nem volt titok, hogy a lesütött szem azért marad oly állhatatosan
lesütött, mert Antal életében először érez kísértést arra, hogy ne legyen olyan állha-
tatos. Fiatal volt, és felszentelése előtt nem volt alkalma Hermann Hesse Goldmund-
jához hasonló élettapasztalatok megszerzésére. De mivel zsenge kora ellenére férfias
külsejéhez méltóan nem volt gyáva fickó, azt mondta, vállalja Olívia beavatását a
legszentebb egyistenhit rejtelmeibe. Elnézést, amiért így fogalmazok, Antal barát va-
lóban a legszentebb misszionáriusi elhivatottság nevében maradt Olívia palotájában.
S habár a császári palotának be illő lakókocsi jelensége kezdett szöget ütni a fejében,
kérdéseket feltenni egyelőre nem bátorkodott.
– Mire vagy kíváncsi, Olívia? – kérdezte olyan egyszerűen, mint aki nem akar sem-
mi mást mondani, mint amit ez a mondat a keresztény hit alapjaira vonatkozóan je-
lent. Valóban nem akart semmi mást mondani, és ezt csak azért hangsúlyozom, hogy
érzékeltessem Olívia meglepetését. Egy férfi – nem óhajtok egész oldalas leírást adni
a szerzetes férfias szépségéről, pedig megtehetném, az eddigiekben leírtakhoz ugyan-
is, hullámos, valódi szénfekete hajkorona társult, melyet nem csúfított tonzúra*, és
bár szerény mosolya alig engedte látni, vakító fehér, hibátlan fogsora– egy egészséges
férfi, aki nem akar tőle elvenni semmit, sem a lelkét, sem a varázserejét, sőt, minden
jel szerint a testét sem akarja magáévá tenni? Olívia nem hitt a szemének, s a fülének.
Igaz, hogy jósnő volt, és ezek segítsége nélkül is tudta, Antal valóban semmi mást
nem kér cserébe válaszaiért, mint figyelmet, mégis túl szép volt, hogy igaz legyen.
(Mármint Antal volt túl szép. )
Olíviát nem aggasztotta, hogyan engedheti meg Isten azt a sok romlást, ami az
emberiséget sújtja, ez elfogadható. A rossz mellett helyet kap a jó, és fordítva, egy-
szerű. Volt olyan gyarló, hogy saját lelki és testi megváltása jobban foglalkoztatta.
Egész nap faggatta hát a barátot a bűnbocsánat feltételeiről, a kárhozat mibenlétéről,
ebédfőzés közben, mosogatás közben sem szünetelt. Olyannyira, hogy mikor ezzel
végzett, természetesen Antal segítségével, kezdte úgy érezni, zúg a feje a teológiától,
és sétálni hívta Antalt.
– Holnap is van egy nap, és igazán, nem kell rohannod, Antal. Megvár az a temp-
lom, épp elég, ha a vasárnapi misére odaérsz...
– Nem úgy van az, Olívia. És ha így is lenne, szombat estére legkésőbb ott kell
lennem.
– Tudsz lovagolni? Úgy előbb odaérnél, mint gyalogszerrel...
– Lovat is rejt a palotád...?– szaladt ki Antal száján, még mielőtt meggondolta
volna. Olívia elmosolyodott, és azon gondolkozott, hogyan odázza el boszorkányi
kilétének beismerését. Roland utálta ezeket a mosolyokat, melyekről még ő sem min-
dig tudta, mit takarnak, de Antalnak tetszett a jósnő kiismerhetetlensége. Talán mert
egyáltalán nem akarta birtokolni a titkait, tetszett neki, hogy érezte, soha nem köze-
lítheti meg ezt a nőt. Halkan teszem hozzá, volt benne számára némi miszticizmus.




– Szóval tudsz. Istállóm nincs, de ha maradsz, van egy barátnőm, akinek van, ő
biztosan odaadja az egyik lovát. Akár mehetünk arra is... bár nem, jobb, lesz holnap,
most már esteledik.
– És mára hagyjuk a teológiát– felelte beleegyezően Antal, aztán visszakérdezett:
– Bár magamról nem mondtam semmit, elhiheted, nincs is sok, amit érdemes.
Kisgyermek korom óta a rendházban nevelkedtem. Most rajtad a sor, Olívia. Mesélj.
Amit csak akarsz.
Folytatás készülődik.