Not happy ending. There is no ending.

Hogy szavamat ne feledjem, a Sátán közbelépett. Ennek megfelelően...

Három hetes ünneppel a hátuk mögött, három napfogyatkozással felérő karikákkal a szemük alatt -ez valóban ugyanaz, ami éveken át nem volt több, mint egy-egy pillanat?

Hát persze. Pontosan ugyanaz.

–Soha nem akartad elhagyni ezt a várost...-mondja hangjában ugyanazzal a jóleső ásítással, amely a sátán hangjában bujkált egykoron, ma délután Olívia.

–Így is van–vágja rá szokatlanul rögvest Roland.

–De ugye tudod, drága Roland, tudod, hogy nem maradhatsz... a cirkusz... a cirkusz továbbáll holnap, mint mindig, amikor te és én így... szeretjük egymást.

–És akkor mi van...? Hamarosan itt leszek, Olíviám. Legalább is, mi az, az örökléthez képest, angyalkám...

–Ó Roland, tudom, tudom, de mondd, mik vagyunk mi? Nem mintha nem tudnám, Samael, de... –de Roland, a szomorú pokolfajzat nem hagyhatja annyiban, hogy földi illetőségű szeretője a valós nevén szólítsa. Hogy mit érezhet, ha fenntartva antropomorf jellegét, hiszünk a szomorú bohóc mimikájának, azt a jósnő nem tudja meg, mert megdöbbenés vagy felháborodás helyett szenvedélyesen megcsókolja.

–Ne légy buta, szerelmem, ne kérdezz ilyeneket, amikor tudod, hogy nem számít. Mi vagy te, mi vagyok én..? Ki tudja, és kit érdekel? Te itt vagy nekem, s én megmaradok neked, hisz tudod, örökre. Szóval ne aggódjál, inkább csókolj, mit mindig, szeress, mint mindig, mert nehéz nekem is ez a mindig.

A jósnő, ha egészen őszinte vagyok, kezd kételkedni. Több mindenben is, ami mellesleg határozottan indokolt. Hogy nehéz az örökkévalóság, az az egy, ami nem kérdés. Hát még milyen nehéz Olíviának, ha már az ördög maga panaszkodik rá. És ha jól emlékszem, a jósnő már megállapította, hogy ebből a játszmából nem kerülhet ki ép bőrrel. Mert a lelke, az ugyebár–az még hagyján. Különben is, addig ki tudja, mi lesz?!

Nos, én tudom, most sakkozni fognak. És Olívia megnyeri a játszmát, én pedig nem foglalkozom vele, hogy ez hogyan is lehetséges. Csak azzal, hogy melyikük mit érez –mert fenntartom Roland antropomorf jellegét. Összeráncolja bozontos fekete szemöldökét. Olívia szerényen elmosolyodik. Azaz Roland megint a jósnő markában érzi magát, habár ez lehetetlen, Olívia pedig megint azt hazudja magának, hogy akkor hát rendben is vagyunk. Nem forog veszélyben az ép bőre.

ÉN meg lassan azt hiszem, ez soha de soha nem érhet véget. Nem állíthatom, hogy nem kezdem unni, ezek meg szeretik egymást. Megáll az eszem. Vérbeli szappanopera-szerzőként az egyetlen megoldás, ami felkínálkozik, egy jóképű, fiatal szerzetes képében fog bekopogni Olívia lakókocsiján egy pohár vízért, és az majd kiderül, hogyan reagál, ha belép és kiderül, hogy az a lakókocsi belülről beillene császári palotának. De ez még igen soká lesz.

Úgyhogy sajnálom, de egyelőre a következés folytatódik. Illetve a folytatás következik.