(És a szerzőt)
–De mégis mit csináljak a kristálygömbömmel... – gondolta morcosan még félálomban, mert a keleti fekvésű lakókocsi apró ablakán beáradó bíborszínű napfény nem hagyta, hogy elfeküdje az ismét mahagóniszínű frizuráját. Felült, és szórakozottan a gömbön felejtette a kezét, mert pont elérte az ágya melletti éjjeliszekrényen. Csak az a bizonyos bíborszínű napfény játszadozott a hajdani jósnő érzékszerveivel, vagy a hajdani jósnő még annyira félálomban volt az Újév első napján, hogy úgy látta, felkavarodik a gömb szilárdsága, és mintha egy elmosódott alak kezdene kirajzolódni benne? Ezt már soha nem tudjuk meg, mert az az átkozott postagalamb már megint kopogtatott a parányi ablakon, és ez annyira ráijesztett Olíviára, hogy kis híján leverte a gömböt...na, azt azért mégse tenné.
Ezen egy percre eltűnődött, és ez az egy perc szándékosan hosszúra nyúlt, ő meg még mindig úgy tett, mintha észre se venné azt az átkozott postagalambot. Végül akármilyen hosszúra nyúlt az a perc, el is telt, és neki még mindig nem akaródzott kinyitni az ablakot. Nem esett meg a szíve a madáron, hiába volt odakint legfeljebb mínusz egy fok. Inkább ölébe vette a kristálygömböt, mert a ciklámenszín ködön át egyre határozottabban vélte megjelenni azt az alakot. Magas, sovány férfi volt. Nem Antal alakja, nem, annál valahogy...mintha szőkébb lenne, bár ez képtelenség, mert színe nem volt a képnek. Nem szőke, de a bőre fehér, haja világosbarna…Olívia annyira elfeledkezett magáról az örökifjú kíváncsiságtól hajtva, hogy azon kezdett gondolkozni, ezt az embert Ole Christensen Rømennak hívják, és hogy bizonyára egy Dániából való csillagász. (Ole ejtsd [Ule]).
Kis idő múlva természetesen a hajdani jósnő felébredt. A kristálygömbre nézett. Nem volt benne semmiféle alak. A szerencsétlen postagalamb meg… na, az is elszállhatott, hiába várva bármilyen reakciót a kitartó és idegőrlő kopogtatásra. De Olíviának szöget ütött a fejében Ole Chirstensen. Még akkor is ő járt benne, amikor a reggeli kávé –helyett tea–, és a cigaretta –hiánya– után a piacra indult zöldségért, és persze az nem foglalta a becses helyet ifjú, szeleburdi eszében, hogy január elsején nincsen piac sem Zwijndrechtben, sem Antwerpenben. Minden jel arra mutat, nagyérdemű publikum, hogy Olívia valóban huszonöt éves lett. Esetleg huszonnégy. És hogy valamiféle művésznő, amilyen álmodozó…Meg, hogy elkezdett vigyázni a drága egészségére.
Ennyi elég is lenne az Újév első anekdotájának…de a szerző nem végez kontármunkát.
Elárulom hát, hogy mire Olívia a hiábavaló zwijndrechti piaci látogatás után Antwerpenbe ért, kiment a fejéből a reggeli incidens a kristálygömbbel, meg a galambbal. Egyébként sem tudjuk, hogy mindez álom volt-e, vagy valóság, mindenesetre, ha már ott volt, úgy döntött, tesz egy próbát, hátha bebocsátást nyer Antalhoz a templomba. Fogalma sem volt, hogy mennek ezek a dolgok. Ahogy szintén dolgavégezetlenül elhagyta a Berchem városrész piacát, egy kis utcán befordulva a sarkon egy ószerest pillantott meg. Nem volt szüksége semmire, amit egy ószeres üzlet kínálhat, mégis, érezte, hogy azonnal be kell lépnie. Antal temploma megvárja.
A férfi, aki vélhetőleg az üzlet tulajdonosa volt, háttal állt az ajtónak, nem hallotta meg, hogy Olívia belépett. A nőnek mégis majd’ elakadt a lélegzete. Ole Christensen Rømen volt az.
Folytatás következik. Mert "soha se mondd, hogy vége, csak azt, hogy ennyi megérte...és az a pont, megvolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése