A csillagok állása kedvező

 


Olívia annyira megrökönyödött és elbizonytalanodott, amikor meglátta a neki háttal álló férfit, aki mellesleg valóban Ole Christensen Rømen, dán származású csillagász volt, hogy nem is mert megszólalni. Csak nézte a magas alakot, akinek a haja nem is szőke volt, hanem kissé őszes, termete mégis erőt sugárzott, bár látszott, hogy inkább sovány, mint izmos. Csak nézte, és valójában nem csak nem bírt megszólalni, hanem gyönyörködött is benne: nem tudta volna megmondani mitől, de már abban, ahogy a férfi ott állt, és valószínűleg egy könyvet lapozgatott, volt valami megfoghatatlanul finom és előkelő. Talán a tartása, talán, az öltözete, bár az, inkább egyszerűsége által volt elegáns.

Mindenesetre ő arra gondolt, ha ez a férfi valóban Ole Chirstensen Rømen , az azt jelentené, hogy becses jósnői képessége megmaradt, noha a fiatal szerzetes, aki állítólag fel volt szentelve, feloldozta őt ez alól is.

Engedtessék meg egy szerzői közbeszólás, Antal védelmében, ki oly kevéssé illik e kétes egzisztenciáktól népes, kegyetlen valóságba. Olíviának élete több száz éve alatt, amellett, hogy természetesen a mai Benelux államok hivatalos nyelveit tökéletesen beszéli, volt alkalma megtanulnia dánul is, valamint unalmas óráiban tetemes mennyiségű enciklopédiát is átnézett. Nem kell jósnői tehetséggel gyanúsítanunk őt, hisz egész egyszerűen a tudományos könyvek valamelyikében találkozhatott Ole ChristensenRømen nevével, s azzal a nem elhanyagolandó információval, hogy Ole csillagászi tevékenysége nem elhanyagolandó jelentőségű. E fontos információkhoz vajon tartozott-e portré ? Nos, ezt nem tudhatom, de talán nem is érdekes, hisz a korabeli rajzolók úgyse lettek volna képesek átadni Ole Christensen alakjának eredendő sugárzását. Úgy értem, a csillagász megjelenése tetőtől talpig magabiztos bölcsességről és nyugalomról árulkodott, hangja is határozott volt, és a legkülönösebb az volt az arcában, hogy szája sarkában egy mindig jelen levő, de nem hivalkodó mosoly bujkált.


–Jó napot, hölgyem, miben segíthetek?–kérdezte flamandul, ahogy megfordult, mert Olívia kíváncsi lett, valóban Christensen-e, és megmozdított egy tárgyat a zsúfoltan megpakolt polcok valamelyikén. Ezért gyorsan össze is kellett szednie a gondolatait, mert rögtön az kezdte el érdekelni, vajon mi lehetett a könyv, amit Christensen olvasott az ajtónak hátat fordítva. De hiába nem volt már jósnő, több évszázad tapasztalata akkor is a fejében volt, ha teste most már valóban huszonöt év minden báját birtokolta. Azaz, vágott az esze. És ki tudja, a könyv iránti érdeklődésen kívül, min járhatott.

–Jó napot uram, Olívia Tréville vagyok, és azért jöttem Antwerpenbe, hogy tudományos ismereteimet bővítsem. Szeretnék néhány könyvet venni, leginkább a csillagászat érdekel–vágott bele in medias res. Ami, mellesleg igaz is volt, leszámítva azt, hogy valójában egy pillanattal ez előtt jött rá, hogy ezért jött. Háromszáz év meny és pokol után egy perc alatt világossá vált, a csillagászat ugyanolyan jó móka, mint a tenyérjóslás, vagy a kristálygömb- leszámítva azt, hogy a csillagászat ráadásul valóságos.

–Milyen különös, noha ebben a boltban nem árulnak könyveket, jómagam a tudomány embere vagyok. Csak pár órára bízta rám a boltot a tulajdonos, aki jó barátom. Ole Christensen a nevem, ha valamelyik délután kedve tartja, látogasson el hozzám könyvekért. Bár nem lakom közel, a külvárosban, Wijnegem felé van a házam. A Groot Schijn partján.

Olíviának nagyon furcsa volt ez a hirtelen meghívás, bár kétségkívül örült volna neki...de mondanom sem kell, ez a keresetlenség, ez az azonnali meghívás úgy érezte, nem vall egy olyan nagy tudósra, mint Christensen. Gyanakodott, és a Groot Schijn említése még inkább felkeltette bizalmatlanságát, hisz a folyó egyik hídja alatt esett meg az az emlékezetes találkozása az ördöggel.

–Nagyon köszönöm a meghívását, uram. De sajnos nem fogadhatom el –Olívia mesterkisasszony törte a fejét valami épkézláb kifogáson, de úgy érezte, a csillagász átható tekintete a gondolataiba is belelát. Szó se róla, nem kezeskedem érte, hogy ha nem Ole Christensen Rømen lett volna az, nem igyekezett volna képzeletben levetkőztetni az ifjú hölgyet...de a csillagászt Olívia kebleinek látványánál jobban foglalkoztatta a kebleket megvilágító fény sebességének megmérése. Sajnálom, mert, ahogy azt már a korábbiakban érzékeltettem, az ifjú hölgy nem kizárólag tudományos érdeklődéssel feledkezett bele a csillagász sötétbarna szemébe.

Mit szépítsem a dolgot, Olívia huszonötévesnek érezte magát. És nem talált kifogást, amiért nem fog ismét a Groot Schjin partjára látogatni, de biztosította Olét, hogy a könyvekért majd elküldi egy barátnőjét, és elejtette, hogy a beszélgetés helyszínéül szolgáló üzletben is szívesen venne egy találkát, mert kételkedik benne, hogy egyedül sokra menne a tudományos szövegekkel. Ez valahogy úgy hangzik, mint a bélyeggyűjtemény klasszikus esete.


Folyatás...