Variációk(?)

-mondd, hogy kezdettől összejártál azzal a vörös rókával, vagy azzal a fekete éjjeli pillangóval, édes-mindegy... előbb elhiszem, mint ezt a szemérmetlen hazugságot, hogy beteg vagy és el kell menned- Olívia, az egykori díva, a hajdani jósnő, ki eladta lelkét az örök életért, nem volt képes visszatartani, amit a harag és a keserűség mondatott vele. ebben is fiatal maradt.
Roland lehet, hogy meglepődött, mert nem gondolta, hogy tisztes korú szeretője ilyen fruskához illő reakciót produkál majd. de ugyanilyen meglepő volt számára a saját reakciója is: varázserejéből bőven kitelt, hogy a patinás réz kávéfőzőből hirtelen feltörjön az a megszokott morcos hang és az a keserű illat, ami reggelente oly sokszor adott erőt a jósnőnek. Olívia pedig annyira elcsodálkozott, hogy egy hang nem jött ki a torkán. gondolkodni is elfelejtett, egyszerűen arcon csókoltra Roland-t és megköszönte a kávét, ami szintén váratlanul az éjjeli szekrényen termett. cukor nélkül, sok tejjel, éppen ahogy e pillanatban vágyott rá.
 felhajtotta. 
még mindig küzdött a könnyekkel.
és Roland nem is sejtette, hogy varázsereje még mindig Olíviától függ. hogy ha elveszti szerelmét, akkor ugyanolyan váratlanul, ahogy a kávéfőző megszólalt, ugyanolyan meglepetésszerűen, ahogy az újdonsült mágus még aznap este levarázsolta az egykori jósnő bordó csipke fehérneműjét, ez a hatalom is visszakerül annak kezébe, akitől eredt.

Variációk 2.

"És hogy ez után mi történt – azt tudjuk. Azután pedig...
Azt lehet, hogy még a jósnő sem, hiszen azt még én magam sem találtam ki."

Így szólt a legutóbbi befejezetlen. De hogy mi történt ez után, azt ma sem tudjuk...azaz hogy, felmerül néhány aprócska rejtély. De ne szaladjunk a történet elébe, lássuk, hogyan is állnak a dolgok napjainkban. (Napjainkban?- álljunk meg egy szóra, ezek a figurák régente csak éjjeleiket, s azokat is meglehetősen futólag áldozták együttléteik féktelen vigasságára - s ez talán így volt jó. Talán - de ezzel nem akarok újabb bizonytalanságot plántálni már elbeszélésem kezdetén.)

Maradjunk annyiban, hogy az ébenfekete gyalog fémes hangja fülsértő volt, ahogy Roland megtette a végsőnek szánt lépést, Olívia torka kiszáradt és nem hagyta, hogy átfusson az agyán a lehető legnyilvánvalóbb megoldás, kortyolnia kellett egy jókorát az asztal sarkára készített abszintból.
-Sakk-ma...-harapta el a szót Roland,  mert nem volt matt, és Olívia elméje rögtön kivilágosodott. 
Roland nem volt bohóc többé, s talán szomorú sem, de ő sem volt már jósnő. Néhány percen belül önként elvesztette a játszmát és büszke volt rá. Bizonyítékként szolgált, hogy talán utolsó bűbája sikerrel járt. Szerelmével, ami már tagadhatatlan volt és végleges, átruházta Rolandra minden varázsát. Roland ezért nem volt többé szomorú harlekin: mágus volt és minden egyes sakkjátszmában megverte nem csak Olíviát, de bárkit a föld kerekén. Csalhatatlan...
Olíviát  nem aggasztotta, hogy cserébe az ő hatalmának vége. Még mindig földöntúli gyönyör volt számára ez a különös utazás.

Variációk

- Soha nem akarom elhagyni ezt a várost... mondta élvezetes ásítással a hangjában Roland. A jósnő csendesen elmosolyodott és megsimogatta a homlokát. Roland egy kicsit sápadtnak tűnt, nem tudni, az esti előadás fehér festékének, vagy a már két hete tartó éjjel-nappaloknak a nyoma volt-e. Olívia felsóhajtott és ivott egy korty kávét, aztán szájon csókolta. Közben komótosan cirógatta a férfi szénfekete fürtjeit és csak ő tudta, hogy valójában már egészen ősz.

- Akkor maradj itt, én szomorú bohócom- mondta azon a hangon, ahogy afféle dolgokat szokott mondani, amit valójában ő sem hisz, és ami pontosan olyan fakó szőke, mint ő maga. Tudta, hogy a bohóc másnap megint útra kel a cirkusszal, és tudta azt is, hogy addig még jó néhányszor magáévá teszi, úgy bánik vele mint egy szajhával, de nem félt és nem volt semmi kifogása ez  ellen sem. Élvezte, hogy Roland, akit már időtlen idők óta ismer és tudja róla, hogy festi a haját, tudja, hogy a fehér festék és a hétmérföldes mosoly alatt milyen szomorú, milyen fáradt, milyen öreg, a baldachinos ágy rózsás párnái között egyszerre olyanná válik, mint egy fékezhetetlen kamasz. Habár azok a rózsák Roland jelenlétében mintha egyszerre fekete-fehérré változnának, mégis, mintha ő, Olívia sem egy ötvenes éveiben járó, kávédaráló szagú jósnő, hanem egy fiatal, karcsú kötéltáncosnő lenne.

Roland nem felelt semmit, valószínűleg ő is tudta, a nélkül is földöntúli gyönyört fog okozni Olíviának.  Tehát hallgattak egy kicsit, de egyiküket sem zavarta a másik némasága. A bohóc talán tényleg szomorú volt és megfáradt, a jósnő pedig talán több ezer férfi csendjét hallgatta már. És hogy ez után mi történt – azt tudjuk. Azután pedig...

Azt lehet, hogy még a jósnő sem, hiszen azt még én magam sem találtam ki.

when I don't know what to do with myself after dance class, I write about that I did when it wasn't necessary to know what I did

(method of Cunningham at the dance class)

This method is about the same idea what Borges had with a pocket of cards: you have all the cards, you just have to choose and make an arbitrary combination of them. Why don't do the same with words? Borges did it in his avant-garde period.
And talking about dance, methode Cunningham,  this is the following:
a group of dancers, (in this case we were organized in pairs or groups of 4 persons), has to make a choreography independently of each other (in this case of the pairs). And then they have to perform their own part, one after the other in an optional order.It was great. I'm afraid of pronounce it, but it was better then the pleasure of writing, alone in a hermeticly closed lonelyness, even if normally I prefer the lonelyness (and I hate that this word is infected of all negative senses ...)
Well, after all I wanted to open up and paint the town red but finally I went home cause I was tired like a sponge. So I wrote this:

berohan négy láb, malomvitorla négy kar,
gördülő rönkök, pörgő testek a földön.
egymás körül, óvatos de cinkos testvériségben
keringve lép be négy hosszú lábú gém
csőrük egyszerre csap le a fekete linóleum-víztükörre.
hirtelen rebbennek szét, aztán óvatosan
húzódnak össze körbe megint.
a látóhatár két sarkából mint világítótorony fénye
pásztázza a teret két pár karcsú váll,
hirtelen fut össze a lendület s gördül végig
a terem padlóján a borzongás.
közben bizonytalan rebbenéssel díszlépésben
csatlakozik a vonulathoz két kívülálló, de egyből
az áramlat közepébe rohannak, gördülnek,
egymásnak szembe fordul a padlón a két fej, csillag alakban a végtagok.
az utolsó hang egy-két-hár-négy
felrebbenő kar, egy-két elsuhanó mosoly...

Variációk- A bárpultnál állt.

A bárpultnál állt.

Miért...gondoltam, vagy mért is ne
gondoltam volna...

Egy harlekín arcának
átabota vonalaiba 

gabalyodtam. Nem akartam 
túl hosszú dialógust. Csak épp

annyit, míg kibontom

pennám az összekuszált vonalakból.

Arcéle átvágta a zsineget

amire zavaromban

felfüggesztettem némaságom 
.

Lehet, felületes vagyok és fanatizálható...

A propos avan-tgarde...

Merce Cunningham Dance Company
Born in Centralia, Washington on April 16, 1919, Merce Cunningham was a leader of the American avant-garde whose constant innovation and artistic collaborations expanded the frontiers not only of dance, but also of contemporary visual and performing arts. Cunningham began his professional modern dance career at 20 with a six-year tenure as a soloist in the Martha Graham Dance Company. In 1944 he presented his first solo concert and in 1953 formed the legendary Merce Cunningham Dance Company (MCDC) as a forum to explore his groundbreaking ideas. MCDC was formed at Black Mountain College, and included dancers Carolyn Brown, Viola Farber, Paul Taylor, and Remy Charlip, and musicians John Cage and David Tudor. In its early years MCDC famously toured in a Volkswagen bus driven by  John Cage with just enough room for six dancers, two musicians, and a stage manager, often visual artist Robert Rauschenberg. MCDC's first international tour, in 1964—which included performances in Western and Eastern Europe, India, Thailand, and Japan—marked a turning point for the Company and initiated a constant stream of national and international engagements.

MCDC cultivated a body of new music, commissioning more work from contemporary composers than any other dance company. Its repertory included works by musicians ranging from Cage and Christian Wolff to Gavin Bryars and Radiohead. Cage’s association with the Company as Musical Advisor since its inception continued until his death in 1992, when he was succeeded by David Tudor.  From 1995 to 2012, MCDC was under the music direction of Takehisa Kosugi.

Over the years the Company collaborated with an array of visual artists and designers. Rauschenberg, whose famous “Combines” reflect the approach he used to create décor for a number of MCDC’s early works, served as the Company’s resident designer from 1954 through 1964. Jasper Johns followed as Artistic Advisor from 1967 until 1980, and Mark Lancaster from 1980 through 1984. The last Advisors to be appointed were William Anastasi and Dove Bradshaw in 1984. Other artists who have collaborated with MCDC include Daniel Arsham, Tacita Dean, Rei Kawakubo, Roy Lichtenstein, Bruce Nauman, Ernesto Neto, Frank Stella, Benedetta Tagliabue, and Andy Warhol.

MCDC was featured extensively in film and video choreographed by Cunningham. Frequent collaborators Charles Atlas, Nom June Paik, and Elliot Caplan created historic dance films such as Life Time of Dance, Ocean, Split Sides, Beach Birds, Cage/Cunningham, and Points In Space.

Also in 1964, the Cunningham Dance Foundation was established to sustain the Company and advance Cunningham's creative work. In the decades that followed, the Foundation grew to support the Company's Repertory Understudy Group, the Merce Cunningham Archives, and the Merce Cunningham Studio. Located at Westbeth, the historic artists' housing complex in New York City's West Village, the Studio was a founding member of the National Association of Schools of Dance and served as a home to MCDC from 1971 through 2011, offered classes and professional training in Cunningham Technique^TM, and oversaw the Studio Program for Young Artists, which provided affordable studio space and technical assistance to emerging artists.

 

Cím szükségtelen- karmolj

-