- Soha nem akarom elhagyni
ezt a várost... mondta élvezetes ásítással a hangjában Roland. A jósnő
csendesen elmosolyodott és megsimogatta a homlokát. Roland egy kicsit sápadtnak
tűnt, nem tudni, az esti előadás fehér festékének, vagy a már két hete tartó
éjjel-nappaloknak a nyoma volt-e. Olívia felsóhajtott és ivott egy korty kávét,
aztán szájon csókolta. Közben komótosan cirógatta a férfi szénfekete
fürtjeit és csak ő tudta, hogy valójában már egészen ősz.
- Akkor maradj itt, én
szomorú bohócom- mondta azon a hangon, ahogy afféle dolgokat szokott mondani,
amit valójában ő sem hisz, és ami pontosan olyan fakó szőke, mint ő maga.
Tudta, hogy a bohóc másnap megint útra kel a cirkusszal, és tudta azt is, hogy addig
még jó néhányszor magáévá teszi, úgy bánik vele mint egy szajhával, de nem félt
és nem volt semmi kifogása ez ellen sem.
Élvezte, hogy Roland, akit már időtlen idők óta ismer és tudja róla, hogy festi
a haját, tudja, hogy a fehér festék és a hétmérföldes mosoly alatt milyen
szomorú, milyen fáradt, milyen öreg, a baldachinos ágy rózsás párnái között
egyszerre olyanná válik, mint egy fékezhetetlen kamasz. Habár azok a rózsák
Roland jelenlétében mintha egyszerre fekete-fehérré változnának, mégis, mintha
ő, Olívia sem egy ötvenes éveiben járó, kávédaráló szagú jósnő, hanem egy fiatal,
karcsú kötéltáncosnő lenne.
Roland nem felelt semmit,
valószínűleg ő is tudta, a nélkül is földöntúli gyönyört fog okozni Olíviának. Tehát hallgattak egy kicsit, de egyiküket sem
zavarta a másik némasága. A bohóc talán tényleg szomorú volt és megfáradt, a
jósnő pedig talán több ezer férfi csendjét hallgatta már. És hogy ez után mi
történt – azt tudjuk. Azután pedig...
Azt lehet, hogy még a
jósnő sem, hiszen azt még én magam sem találtam ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése