Variációk 2.

"És hogy ez után mi történt – azt tudjuk. Azután pedig...
Azt lehet, hogy még a jósnő sem, hiszen azt még én magam sem találtam ki."

Így szólt a legutóbbi befejezetlen. De hogy mi történt ez után, azt ma sem tudjuk...azaz hogy, felmerül néhány aprócska rejtély. De ne szaladjunk a történet elébe, lássuk, hogyan is állnak a dolgok napjainkban. (Napjainkban?- álljunk meg egy szóra, ezek a figurák régente csak éjjeleiket, s azokat is meglehetősen futólag áldozták együttléteik féktelen vigasságára - s ez talán így volt jó. Talán - de ezzel nem akarok újabb bizonytalanságot plántálni már elbeszélésem kezdetén.)

Maradjunk annyiban, hogy az ébenfekete gyalog fémes hangja fülsértő volt, ahogy Roland megtette a végsőnek szánt lépést, Olívia torka kiszáradt és nem hagyta, hogy átfusson az agyán a lehető legnyilvánvalóbb megoldás, kortyolnia kellett egy jókorát az asztal sarkára készített abszintból.
-Sakk-ma...-harapta el a szót Roland,  mert nem volt matt, és Olívia elméje rögtön kivilágosodott. 
Roland nem volt bohóc többé, s talán szomorú sem, de ő sem volt már jósnő. Néhány percen belül önként elvesztette a játszmát és büszke volt rá. Bizonyítékként szolgált, hogy talán utolsó bűbája sikerrel járt. Szerelmével, ami már tagadhatatlan volt és végleges, átruházta Rolandra minden varázsát. Roland ezért nem volt többé szomorú harlekin: mágus volt és minden egyes sakkjátszmában megverte nem csak Olíviát, de bárkit a föld kerekén. Csalhatatlan...
Olíviát  nem aggasztotta, hogy cserébe az ő hatalmának vége. Még mindig földöntúli gyönyör volt számára ez a különös utazás.