Változatlanok

Olíviának persze nem lett nyugta, hiába volt az a búcsúlevél meglehetősen világos. Roland heteken át naponta értésére adta, hogy azt akarja, térjen vissza hozzá (a jósnő, noha már nem volt jósnő azt az egyet csalhatatlanul meg tudta jósolni, hogy ez nem fog bekövetkezni); azután, hogy nem tud nélküle élni (Olíviának, ez, furcsamód nem esett nehezére); majd, hogy térjen vissza bármilyen feltételekkel, mert szereti (a nő nehezen állta meg, hogy ne egy káromkodással nyomja el a szája sarkában megjelenő gúnyos mosolyt); végül, hogy legalább válaszra méltassa, mert ezt nem csinálhatja meg vele, aki annyi mindent tett érte (Olívia mégis megcsinálta, és azon kezdett gondolkodni, hogy megöli a postagalambot). Persze ezt nem hajtotta végre. Egész egyszerűen már annyira sem érdekelte. Már az a búcsúlevél is túlzott elegancia volt, amit csak azért kapott meg tőle a tisztességtelen Sátán, mert ő maga ezzel ellentétben túlzottan is tisztességes. Nyugodt volt ebben a tudatban.

Eladta az összes ékszerét és az árából vett egy kis kertet Antwerpen külvárosában, épp a Wijnegemmel ellenkező oldalon, Zwijndrechtben. Megjegyzem, igen gazdag nő lehetett, ha az ékszereiből kijött az az igencsak takaros kertecske. Antal is örült neki, így legalább, habár csak a templomban, misén –a gyónást nem számítom bele– de legalább időnként még láthatják egymást.

Hogy az olvasó kíváncsiságát kielégítsem, elmondom, hogyan döbbent rá a mi Rolandunk, hogy mennyire szereti Olíviát. Ahogy a cirkuszi turné véget ért, Roland tudta, vagy nem tudta előre, hogy csak Olívia és a palota hűlt helyét fogja találni, mindenesetre nem ment haza. Úgy döntött, megünnepli hazatérését, méghozzá abban a kocsmában, ahol Olíviát megismerte. Nem kell félni semmilyen kellemetlen találkozásoktól, Olívia ugyanis, mióta nem volt már jósnő, pontosan tudta, mit kell tennie, mert pontosan tudta, mi a várható következménye a felelőssége teljes tudatában cselekvő felnőtt ember cselekedeteinek. Ez, valljuk be, Roland mellett éppen ellenkezőleg volt. Sosem lehetett tudni, mit tesz az ördög, hiába volt az ember jósnő. Ennek megfelelően miután Roland módszeres alapossággal illetve alapos módszerességgel leitta magát –ismét az olvasó elnézését kérem, amiért így fogalmazok, de sajnos, mint szerző is alaposan megelégeltem az örökkévalóságot a Sátán oldalán– hazafelé tartott, és mivel az elfogyasztott tetemes mennyiségű abszint mellett a tegnapelőtt leesett hó is megnehezítette a hazautat, piszok rossz kedvében volt. Azt tervezte, hogy majd lábmasszázst kér Olíviától. Azt tervezte, hogy majd meg is kapja. Mint mindig.
Ahogy átment a híd alatt, és már messziről látta, hogy nem látja a lakókocsit, megállt benne az ütő. Odarohant. A pergament, mondanom sem, kell, észre se vette. Olyat káromkodott, hogy azt még ez a sokat eltűrt nyomdafesték se tűrné, és visszatért abba a híres kocsmába, ami egyben fogadó is volt. Valamelyik utcalány csak megadta neki a hőn áhított lábmasszázst, nem kell félteni szegényt. Mégis, olyan macskajajos rossz kedvében volt, hogy a masszázst követően kis híján halálra verte a szegény lányt.

Mit mondjak, ez a valóság, nem egy mese a jósnőről meg a titokzatos genfi akcentusú szomorú bohócról, aki mellesleg a Sátán.

Vége

Nincs szükség több variációra

–Ideje készülődnünk, ha a holnap reggeli misén ott akarsz lenni, Antal, még ma este útra kelünk. Igaz, hogy csak pár óra az út, de tudod, még a lovakért is be kell ugranunk az én drága barátnémhoz…
–Készülődnünk…?–kérdezi Antal, megnyomva a többes számot– Azt hittem…eddig nem mondtad, hogy velem jössz.
–Csodálkozol… drága Antal? Ha jósnői előérzetem nem csal, Roland legkésőbb holnapután ideér. Ami azt jelenti, hogy holnap–a huncut mosoly, ami szinte minden átmenet nélkül megjelent a szája sarkában a megrázó beszámoló után, csak azért nem hozta zavarba a szerzetest, mert jobban lefoglalta az öröm, melyet a fölött érzett, hogy ez a különös és egy kissé érthetetlen, de semmiképpen nem romlott lelkű nő képes volt megérteni, amit ő mondani akart neki. Olívia meghallotta Isten szavát. Ráadásul, praktikusan gondolkozott. De Antal még inkább.
–Olívia, nézz rám, várj egy percet. Az utazásnál fontosabb az, hogy Te is el akarsz indulni, Az utazásnál fontosabb, hogy rászántad magad, az is fontosabb, hogy szembenéztél vele és megbántad, amit tettél. Akármilyen hirtelennek tűnik a döntésed, én hiszem, hogy szívből cselekszel. Ezért, ha szeretnéd, fel tudlak oldozni.
Olíviának persze leghőbb vágya ez volt. Nem annyira a hatékonyság. Beismerte, hogy vétett Isten ellen, és kérte a feloldozást, mert megbánta minden bűnét. Amióta az eszét tudja, élete minden percét. Nem is sejtette, mi várhat rá, amikor Antal a ki tudja mire nem számítva magával hozott szenteltvízzel meghintette a feje tetejét. Úgy érezte magát, mint egy gyerek a keresztvíz alatt, bár erről fogalma sem lehetett, hiszen nem volt megkeresztelve. Az az igazság, hogy sem korát, sem vallási hovatartozását illetően nem szolgálhatunk pontos információval. Annyi biztos, hogy nem akarom soká untatni az olvasót, azt azonban meg kell jegyeznem, hogy a testileg huszonöt évesnek látszó többszázéves Olívia átélte, most született. Olyasmit tapasztalhatott, mint Bruno Ganz, amikor kilép angyali mivoltából, hogy a kötéltáncosnő halandó „valami történt”-jét megélje a Berlini ég alatt.

Lehetne ez az utolsó mondat. De nem szeretek kontármunkát végezni, elvarratlan szálakat sem szívesen hagyok. Folytatom azzal, hogy ahogy a Sátán áldása…szóval az, mikor lehullott Olíviáról, a nő maga, hiába érezte a földgolyóra nehezedő nagyjából ötvenöt kilogramm súlyát, az arcába vágó jeges szél sajgását, a tüdejét, ami ha igazságos vagyok, hát már leszakadt volna a sok bagótól… azért nem esett össze holtan. És ha igazságos vagyok, elárulom a nagyérdeműnek azt is, hogy a változás csontig ható mivoltát egyedül ő élte át. Meg a palota. A lakókocsi, amelyet persze nem úgy kell elképzelni, mint egy háromajtós szekrényre emlékeztető NDK-gyártmányú fehér Bastei gépjármű, megmaradt annak, aminek készült, szintén bizonytalan hosszúságú időintervallummal a dolgok jelen állása előtt. Belefért Olívia néhány ruhája, néhány könyve, néhány edénye, és a leltárt nem sokkal növelte Antal holmija.
–Mi tartott ennyi ideig?! –kiáltott rájuk Léna már messziről. Ahogy mondtam, Olíviát nem hagyta érintetlenül a fehér mágia –mert a felől, hogy a fekete alaposan megérintette, nincs kétség–, ebben Léna, aki bár jóval idősebbnek látszott Olíviánál, nem volt vén satrafának mondható, mindig lelkes partnere volt.
–Olívia, meg tudod nekem mondani, mikor találkoztunk utoljára? A híres évszázad-memóriád össze bírja rakni a képet, vagy nem? –ripakodott rá tréfás haraggal.
–Lénám, édes Lénám, ne haragudj… inkább üdvözöld Antal barátot, tegnap érkezett Wijnegembe, Antwerpenbe tart.
–Nagyon örülök, Antal, vigyázz Olíviával, nehogy engedd, hogy veled tartson. Bár tudom, hogy ez a szándéka, muszáj volt kimondanom– és szép komótosan kitárta birtoka hatalmas kapuját, majd kezet fogott a baráttal, Olíviát pedig jól megszorongatta.
–Leültök egy teára, vagy nagyon siettek, csak a lovakért jöttetek?
Antal kezdett rosszul lenni. Itt, Wijnegemben mindenki gondolatolvasó, vagy ez a két kebelbarátné összebeszélt??? Elfogadott egy teát, és habár rövid volt a találkozó, meggyőződött róla, hiába boszorka ez a két nő, testvéri szeretetük igazán keresztényi, Léna is kifejezetten jóravaló teremtés.
Derékig érő aranyszőke fürtjein meg is akadt a szeme, de Léna türkiz zöld tekintete nem akarta fellobbantani az ő ónixhoz hasonlatos pupillájának izzását. Elnézést, hogy így fogalmazok, de mentségemre szóljon, Olívia tartott ilyesmitől. Ismerte, milyen volt Léna korábban… az a különbség, hogy Léna az óta harminc évet öregedett, Olívia ellenben egy percet sem. Mióta megkapta a feloldozást, azóta viszont ötpercenként a zsebóráját nézegette. Antal, mikor ezt észrevette, meg is mosolyogta. Hiába volt fiatal, az ő élete a monostorban szigorúan beosztott napokból állt, így időérzéke is remekül kifejlődött, nem pazarolta feleslegesen a perceket.
Abban egyeztek meg, hogy mihelyst Antwerpenbe érnek, visszaküldik a lovakat, azok úgyis hazatalálnak maguktól. Útra keltek. Olívia, a kifogástalan neveltetésű, bár mint utóbb megtudtuk, keresztelővizet nem ismert úrilány, pergamenre vetett néhány elegáns és udvarias, de érzelgősségtől távol álló búcsúszót, és a lakókocsi nyomta mélyedésbe tette egy kővel lenyomva.



Nem nézett vissza.

Chacun sa peine

A történet szereplői kitalált alakok. Nevük, fizikai tulajdonságaik és viselkedésformájuk szintén a fékezhetetlen írói fantázia termékei. Bármiféle hasonlóság a véletlen műve. Ha valaki mégis magára ismer, az képtelenség.

Ez volt a szerzői előszó. Lássuk, mit kezd  Olívia pár órában összefoglalt évszázados életgyónásával a fiatal Antal barát.

– Hát hogyan bánt veled az a vigasztalhatatlan kisfiú, aki valójában a Sátán? És hogyhogy ő a Sátán? Roland csak egy szomorú bohóc, az elején azt mondtad– kérdezi hangjában együttérzéssel és kétkedéssel.

–Hát persze Antal, ezt még nem mondtam el. De várd ki a végét, nekem sem volt olyan egyszerű...sem rájönni, sem elfogadni, azután pedig...még mindig fogalmam sincs, mit tegyek– Olívia is felhajtott egy pohárka pastisse-t, és elbeszélte a történetet, amellyel az olvasó már a korábbiakban megismerhetett. Azaz, hogy hogyan ruházta rá a szomorú bohócra varázslói képességét, hogy ezzel boldoggá tegye. Azután azt is, hogyan élt vissza Roland ezzel a hatalommal. Erről az aspektusról az olvasó talán valamivel kevesebbet tud, de a szerző egyelőre nem óhajtja végképp sárba tiporni az együttérzést keltő nyomorult férfi főszereplő ázsióját.

De Olívia igen. Olívia megértésre vágyik. Szeretné, ha valaki megvigasztalná, akkor is, ha már mindegy, hiszen már úgyis megtörtént az a sok megaláztatás...A szerző tehát enged a sanyarú sorsú főhősnő kérésének.

–Roland először örült, hogy már nem kell fehér bohócábrázattal nevettetnie másokat, és nevetnie akkor is, amikor nem volt jó kedve. Szakállt növesztett. El kell ismernem, jól állt neki. Férfiasabbá tette...bár, azelőtt sem panaszkodhatott. És mindent megtett, hogy érezzem, milyen hálás. Elutaztunk, bejártuk együtt a világ egy részét, ő megmutatta nekem a legszebb városokat, melyeket életében látott. Szép időszak volt...pár évtized, talán legfeljebb egy évszázad. De amikor hazatértünk, mintha valami megtört volna. Mintha ez az utazás lett volna kapcsolatunk értelme. És akkor én még nem tudtam, hogy ki is ő valójában.

– Olívia, ne járasd velem a bolondját, miből gondolod, hogy a te Rolandod valójában maga a Sátán?

–Épp ezt akarom elmesélni, ne türelmetlenkedj, Antal. De azelőtt, hogy erről megbizonyosodtam volna, volt is rá jel, elég. És volt ott más is, hadd meséljem szép sorjában. Egyszer, hazatérésünk után néhány nappal,  Roland közölte velem, hogy nem dolgozhatok többé a cirkusznak. Egyszerűen nem. Az ő asszonya ne járjon el egy olyan helyre, hol mindenféle artisták ugrabugrálnak, meg mindenféle szajhák kelletik magukat, mert a végén még én is beállok közéjük, és különben is, kíváncsi lenne ő, mit tennék én, ha egy csinos, fiatal artista, vagy egy dúsgazdag külföldi művész meghívna egy pohár pezsgőre. Nem ellenkeztem, Egyre inkább azt éreztem, mágusként még sajnálatra méltóbb, mint bohócként volt. Úgy legalább a szerénység és az igyekvés megtartotta benne az emberi méltóságot...de így, kezdett egyre hatalmaskodóbb lenni. Mindenemet birtokolni akarta...lássuk csak, melyik esetet meséljem...Roland időnként fellépett egy-egy előadáson az antwerpeni cirkuszban, csak a maga szórakoztatására. Egyik este egyszerűen nem jött haza. És amikor másnap reggel előkerült, ahogy belépett,rögtön láttam rajta, hogy ha nem a megfelelő mondatot mondom, rögtön ellátja a bajom; úgyhogy először teával kínáltam, aztán ennivalóval. De ő csak azt hajtogatta, nem kell, hogy hagyjam őt, meg hogy nincsen rá szüksége...szóval, amikor kicsit mégis lenyugodott, mert felhajtott jó néhány pohár pastisse-t, nem bírtam türtőztetni magam, és megkérdeztem, hol járt. Erre úgy rám üvöltött, hogy kezdtem arra gondolni, ennek elment az esze. Hogy én nem bízom meg benne, mit gondolok én, hogy ő is olyan, mint ezek a cirkuszi lotyók, mint amilyen egyébként én is voltam, vegyem tudomásul, hogy én sem voltam egyéb, mint egy paráználkodásra való kis használati tárgy, mert ő tett engem tisztességes asszonnyá... Satöbbi, nem fogom elsorolni az egészet, vagy másfél órán át tombolt, aztán közölte, hogy nekem mi közöm hozzá.

Antal válaszul csak jelentőségteljesen hallgatott. Kinézett az ablakon. Nem állíthatom, hogy nem kezdett el attól tartani, ez a vadállat váratlanul hazaérkezik, és akkor ott kő kövön. Olívia, túlzás lenne azt mondani, hogy nyugodtan, de folytatta.

–Tudod, Antal, én annyira megrémültem...és annyira meg is sajnáltam, hogy ez a szerencsétlen attól fél, hogy elveszít engem...Még akkor is erősebb volt bennem a sajnálat, amikor ugyanettől a félelemtől vezérelve Roland először elkezdett sértegetni. Naponta elmagyarázta, hogy én csak azért maradok vele, mert nincs hova mennem. Azután ahányszor csak elmentünk sétálni vagy a piacra, fennhangon megjegyzéseket tett a fiatal nőkre, hogy milyen szépek...Egyszer kaptam egy levelet a régi cirkuszom igazgatójától. Bohókás ember volt mindig, ennek megfelelően a szíve hölgyének szólított abban a levélben, kicsi kacsóimat csókolta satöbbi, hisz el tudod képzelni, milyen stílusa lehet egy öreg volt cirkuszigazgatónak…ebből majdnem verés lett, mert Roland követelte, hogy elolvashassa, aztán hogy adjak magyarázatot. A semmire. És napokig folyamatosan lek*rvázott.

–Olívia, nem értem, mi tartott mellette? Meg sem esküdtetek, gyermeket sem szültél neki, és amit mondasz, ha a Sátán, ha nem az, Roland a legelvetemültebb férfi, akiről valaha hallottam!– fakadt ki pár perc hallgatás után persze merőben alaptalanul, hisz, ahogy maga is mondta, igen keveset tudott a világról. Túl keveset ahhoz, hogy ilyen elhamarkodott kijelentést tegyen.

–Az együttérzés–mondta szemét lesütve Olívia, és feltette főni a sajtlevest.

–Hogy Roland mindezt a mocsokságot félelemből tette velem. Esténként, ahogy az ágyban magához ölelt, éreztem, hogy kapaszkodik belém, hogy remeg– folytatta a levest kevergetve, és gyorsan összeütött hozzá egy egyszerű rösztit.

Antal meg volt rökönyödve. Hogy a sors –illetve Isten– épp a világnak ebbe a zugába vezérelte az ő útját, hogy láthassa, ahogy a keresztényi szeretet és a legmélyebb emberi gyarlóság egy ilyen majdnem hétköznapi teremtésnek látszó gyönyörű lányban ötvöződik.

Mélyen hallgattak, míg nem túl nagy étvággyal megebédeltek.





Hamarosan folytatom.



 

December 24. ünnepi kegyes melléklet

Antal bágyadt megrökönyödéssel ébredt Olívia édeskés, vagy talán kesernyés, vagy talán püspöklila parfümjének illatára, és egy izgága fakószőke hajtincsre, ami az orrát csiklandozta. Azonnal kiröppent az álom a szeméből, és persze ezzel aggodalma is menten kereket oldott, amint meglátta Olíviát, ahogy hatalmas mahagóni karosszékében térdelve, már-már szemérmetlen, de azért semmiképpen nem tolakodó pongyolában hajat vágott. A rakoncátlan hajtincs is csak azért röppent a szerzetes párnájára, mert az egyik ablak résnyire nyitva felejtve vala, s beeresztett egy szélfuvallatot.

–Jól aludtál, kedves vendég? Mit parancsolsz a reggelihez, kávét, vagy teát? –kérdezte félig még vállig érő fürtjei mögül Olívia. Azután egy lendületes, majd sok apró, gyors nyisszantással a másik oldalát is megszabadította tincseitől, és a tegnap reggel oly remekül bevált tea már ott is illatozott a szerzetes ágya melletti asztalkán. Nem igen értette, hogyan került oda ilyen hirtelen, de mondanom sem kell, nem ez volt, ami leginkább elképedésre késztette.

–Egészségedre–mondta kávéja mögül a jósnő, aki közben szintén szemkápráztató gyorsasággal már fel is seperte a földről a levágott haját, és fel is öltözött türkizkék spanyolfala mögött. Így már kevésbé ejtette zavarba Antalt.

–Hol is hagytuk abba tegnap…?–kérdezte a második csésze teát töltve ki a barátnak. Antal tűnődve kevergetni kezdte az italt, pedig sem az eléje helyezett cukrot, sem a mézet nem vette igénybe, sem a folyadék hőmérséklete nem kívánta a hűsítést.

–Nem is tudom, Olívia… az az igazság, hogy tegnap igen fáradt voltam, hisz értheted, egész napos út állt mögöttem. Az utolsó, amire emlékszem, az volt, hogy megismerted azt a bohócot… Rolandnak hívták, ha nem tévedek.

–Aki soha nem akarta elhagyni ezt a várost… ezt a palotát…–motyogta alig hallhatóan a jósnő.

–Azt mondtad, fiatal voltál, és műlovarnőként dolgoztál egy cirkuszban. De… ha megbocsátasz, most sem látlak idősebbnek huszonöt évesnél, miért hagytál hát fel ezzel a szép szakmával?

A jósnő gondolkodni látszott, pedig mondanom sem kell, több évszázad távlatából is világosan emlékezett annak a napnak minden másodpercére,  mely a Sátán kajaiba vetette az ő hiú lelkét. Mégsem tudta, hol kezdje. Ugyanis amikor Rolanddal találkozott, ő már pontosan tudta, kivel áll szemben. 
Pontosan? Kétlem.
 A jósnő hatalma, balszerencséjére, nem korlátlan. Mégis, úgy döntött nem tesz kitérőt, ha már sikerült elmismásolnia a szégyenletes epizódot, melyben először egy ír származású állítólagos tengerész megátkozta, ennek köszönhetően sellőként élt le jó pár évet, ráadásul abban az átkozottul hideg Északi tengerben. Kimaradt hát az elbeszélésből az a sorsdöntő találkozás is, amelyről neki akkor fogalma sem volt, mihez fog vezetni. Sellő korában volt szerencséje a Sátán hivatalos látogatásához. Melynek köszönhetően visszanyerhette emberi formáját, cserébe…

Mi, magyarok, jól ismerjük a klasszikus mondat belátható következményeit: egyszer majd kérni fogunk magától valamit. Olívia is sejthette volna, de ő akkor még fiatal volt ehhez. Megígérte. Úgy értem, mikor az elbeszélés e pontjára ér, földi időszámítás szerint valahol a Krisztus utáni XVI és XIX század között járhatunk, ne tévesszenek meg senkit a narrátor bulgakovi vagy Thomas manni utalásai. Olívia mindenesetre e fontos részletet figyelmen kívül hagyva folytatta története elbeszélését:

–Ne légy türelmetlen, Antal. Elmesélem, hogyan ismertem meg Roland-t. És szép sorban mindent, amire kíváncsi vagy. Egyik este előadás után egy bárban ültem. Épp itt történt, Wijnegemben. Egy korsó barna sört ittam, tudod, az a jóféle lambic, ma is emlékszem, Faro Lindemans volt. Úgy éreztem, megérdemlem, remekül szerepeltem aznap este. Jó kedvem volt, magamban mosolyogtam a flamandokon, a nyelvgyötrő beszédükön mulattam, vagy az alpári stílusukon szörnyülködtem. Egyszer csak meghallottam, hogy valaki Genfből jött. Nem voltam benne biztos, hogy a szülővárosom nevét kimondta, de kétség nélkül felismertem a dialektusát. Odamentem hozzá. Egy bohóc volt, még arcán a fehér festék. Meglepett. Illetve mégsem, hisz tudtam, Antwerpen pár órányi járóföld Wijnegemtől, gondoltam, az éjszakába még belefér az ő előadásuk is. Odamentem hozzá, s megkérdeztem, mi járatban, genfi cimbora. Elrabolt engem egész estére. Bolondozott, zenélt, remekül játszott a zongorán és verseket rögtönzött, elmesélte, hogyan járta be a cirkusszal az egész világot –pedig nem látszott sokkal idősebbnek nálam. A vége az lett, hogy kezdtem beleszeretni. Nagyon fiatal voltam…–mondta, hangjában egy cseppet sem kellemes sóhajjal Olívia, aki nem látszott ötszázharminc évesnek.

–Szóval, ahogy álmodozva hazafelé tartottam a Groot Schijn partján a lakókocsim felé, igen, már akkor is ebben a kulipintyóban laktam, igaz, azóta kipofoztam egy kicsit… áthaladtam egy híd alatt, sosem féltem, talán buta voltam, ki tudja, de nem gondoltam, hogy bármi történhet velem… egyszer csak előttem termett a Sátán.

–Olívia, honnan tudtad, hogy a Sátán az…? Hiszen az ő megjelenési formája, ahogy arról már beszéltem is az elmúlt napok valamelyikén –úgy tűnik, Antal időérzéke is megzavarodott, hisz csupán az előző nap reggele óta időzött a jósnő palotájában– a Bibliában is csak mint szellemi entitás szerepel.

A jósnő nem zavarában mosolyodott el, és még csak nem is zavarkeltés céljából. Számára e pillanatban már olyan nyilvánvaló volt az ördög anyagi, testi valójában, hogy majdnem kiszaladt a száján: –Antal, te kis buta, mindenki tudja, hogy az ördög „arca ferde, jobb szája sarka lefelé húzódik; kopaszodó, magas homlokába a szemöldökkel párhuzamosan, mély barázdák vésődtek. Bőrét mintha napsütés égette volna soha ki nem fehéredő barnára.”

Mégsem ez volt válasza, hiszen, mint tudjuk, számára sem mindig volt egyértelmű, kicsoda is valójában az ördög. A személyleírást mindenesetre megadta, és Antalnak semmi kifogása nem volt az ellen, hogy Mihail Bulgakov leírása Wolandról valóban a Sátán fizikai megjelenését tárja az olvasó szeme elé. Idegei pattanásig feszülni látszottak, ahogy hallgatta, hogyan végződött Olívia találkozása a Sátánnal egy cseppet sem kifizetődő alku megkötésével. A jósnő befejezte az epizód elbeszélését, és megkínálta Antalt egy kupica pastisse-szal. Ahogy kertelés nélkül felhajtotta, Olívián volt a sor, hogy meglepődjön. De nem szólt egy szót sem, csak szokásához híven elmosolyodott. Antal pedig sürgetve kérdezte:

–De miért, Olívia, miért adtad el a lelkedet… nem is merem elhinni, te nem lehetsz olyan, mint azok az emberek mind, akik eladták… mondd, hogyan tehetted? Azért talán, mert soha nem hallottad Isten szavát, vagy oly nagyon nehéz volt az életed…?

–Sajnálom, hogy felzaklattalak, Antal, nem akartam, de… tudod, azóta, és valójában azelőtt sem volt senki, akivel őszintén beszélhettem–úgy látszott, egy könnycsepp gyülekezik szeme sarkában. –Nem, Olívia, nem erről van szó. De egy olyan nő, mint te miért tenne ilyet magával? Nem vagy buta, nagyon okos vagy és bámulatos, varázslatos az otthonod. És ahogy engem befogadtál, tudod igen ritka, hogy ilyen szívélyes vendégszeretettel találkozom. Sajnálom, hogy azon az éjszakán letévedtél a helyes útról, de…–gondterhelten felsóhajtott és újabb kupica pastisse-ért nyúlt– Igaz, hogy csak egy napja érkeztem hozzád, de amilyen eszes vagy, azt gondoltam, már rávezettelek az isteni kegyelem, a bűnbocsánat feltétlen voltára. Hidd el, Olívia…–simogatta meg Olívia könnyes arcát Antal–hidd el, hogy Te nem vagy örök kárhozatra ítéltetve.

–De Antal, Rolandért tettem…–szipogott a jósnő–mert Roland azután elment a cirkuszával, és azt mondta, ki tudja, mikor tér vissza, de várjak rá, és tudod, olyan elveszett volt, olyan védtelen és olyan szomorú… oh, én Rolandom…

–Ne sírj, Olív, ne sírj, te jó akartál lenni. Mi történt azután Rolanddal? És a te cirkuszod, a te szakmád?

–Ne is kérdezd, Antal, ne is akard tudni. A lelkemet eladtam, s cserébe mágus lettem, és örökéletű. Jósnő lettem, varázslónő, ez lett a munkám is és itt maradtam Wijnegemben. Ezért ez a belülről császári palotának beillő lakókocsi is, ezért, hogy néha olvasok a gondolatodban, na, ne pirulj… De tudod, már nem olyan édes nekem ez a hatalom. Most, hogy te vagy itt, jól érzem magam, mert te nem úgy bánsz velem, mint……tudod, az évszázadok teltek, és Roland mindig visszatért.

Mert Roland, a szomorú bohóc, a vigasztalhatatlan kisfiú, a szenvedélyes szerető, aki mindig hozzám tért haza, maga a Sátán.

Variációk helyett cserébe valóban semmi mást, csak figyelmet

A hajnal úgy sietett kihasítani az ég alját, hogy a ködnek nem volt ideje felszáll-
ni, meg is pörkölődött talán. Mivel Roland valóban tovább állt a cirkusszal, Olívia,
mint igazi jámbor, dolgos asszony idejekorán felserkent, és csattanó maszlag helyett
ízletes, serkentő hatású füveket szórt a teáskannába. Friss volt, és éppoly üde, mint
történetünk kezdetén. Pedig abban az időben még vörös hajkoronát viselt, és műlo-
varnő volt egy vándorcirkusznál, s aggódott a fogaiért, mert már akkor is igen sze-
rette a kávét, csakhogy akkor még volt mit féltenie teste üdeségén. A Sátánnal való
találkozása óta eltelt évszázadok alatt pedig nem a kor, hanem a festék színezte haját
fakószőkére, s hangját sem a kor, hanem a szivarka élvezete színezte színtelenre.
Mi járhatott a fejében ezen a zimankós reggelen, ahogy sejtelmes mosollyal ajkán
felöltözött, bevetette az ágyat, kenyeret pirított, teát kavargatott, megetette a macs-
kákat, meglocsolta a virágokat? Álljunk meg megint egy percre: ezek szerint az előző
fejezetben említett szárazvirágok helyett hirtelen újak termettek – vagy a jósnő olyan
hétágra szóló jó kedvében volt, hogy egy gondolattal felélesztette őket.
Lényeg az, hogy miközben világraszóló rendet tett a palotában, jósnő létére eszé-
be sem jutott, milyen újabb kihívást vezérel lakókocsija ajtajához a végzet. Ha sejtette
volna, bizonnyal a zsebkendőnyi kertet is helyre pofozza...
Szakadt saruban, elhasznált csuhában, fáradtan és soványan, mint egy igazi asz-
kéta érkezett a város szélére Antal, a ferences szerzetes. Szeme csillogása, tekintete
ereje nem halványult, akármilyen fáradt is volt, s a hosszú út pora nem mocskolta be
szépségét. Nem tagadom nyúlánk, formás tagjait látva, csuhája nélkül inkább lehetett
volna mutatványosnak nézni, mint barátnak. Olíviánk balszerencséjére azonban e
férfiú csupán egy pohár vízért kopogtatott be hozzá, és akárhogy tündökölt is Olívia
szépsége aznap reggel, nem omlott a karjaiba. Pedig a jósnő bizonnyal nem vetette
volna meg ez aprócska ajándékot a sorstól... talán ezért is forralta reggel azokat a ki
tudja, milyen, de annyi biztos, hogy nem andalító hatású teafüveket. Elég az hozzá,
hogy behívta, igyon meg egy bögre teát. Olívia alig tudta türtőztetni magát, csészéje
mögé kellett rejtőznie, hogy ne piruljon bele, ahogy Antalra nézett. Szinte simogatta
tekintetével a barát napbarnított arcát, szinte érezte ajkain szép ívű száját, ahogy
lassan kortyolgatta a teát.
– Mi szél hozott a mi kis városunkba, Antal? – kérdezte Olívia, mintha nem tudta
volna. Persze, hogy lódítottam, hiszen tudta.
– Antwerpenbe tartok. Névadó szentemről nevezett templom van ott, azt kívá-
nom meglátogatni.
– Mondd csak, sietős az utad...? Mert ha nem nagyon, szívesen vendégül látnálak
egy pár napra, hogy mindent elmondj nekem a hitedről. Mindent, amit egy gyermek-
nek mondanál. A szüleimnek nem állt módjukban taníttatni, s aztán ahogy a magam
lábára álltam, sosem adatott meg, hogy Istenről tanuljak. Pedig szerettem volna...
Remélem, nem sértelek meg ezzel...– mondta olyan hangon, mint egy maszületett
bárány. De az, ahogy a csészéje felett váratlanul és forrón Antal szemébe nézett, nem
kifejezetten vallott tudásszomjtól égő ártatlan lélekre. Antal valószínűleg zavarba jött. Olívia számára nem volt titok, hogy a lesütött szem azért marad oly állhatatosan
lesütött, mert Antal életében először érez kísértést arra, hogy ne legyen olyan állha-
tatos. Fiatal volt, és felszentelése előtt nem volt alkalma Hermann Hesse Goldmund-
jához hasonló élettapasztalatok megszerzésére. De mivel zsenge kora ellenére férfias
külsejéhez méltóan nem volt gyáva fickó, azt mondta, vállalja Olívia beavatását a
legszentebb egyistenhit rejtelmeibe. Elnézést, amiért így fogalmazok, Antal barát va-
lóban a legszentebb misszionáriusi elhivatottság nevében maradt Olívia palotájában.
S habár a császári palotának be illő lakókocsi jelensége kezdett szöget ütni a fejében,
kérdéseket feltenni egyelőre nem bátorkodott.
– Mire vagy kíváncsi, Olívia? – kérdezte olyan egyszerűen, mint aki nem akar sem-
mi mást mondani, mint amit ez a mondat a keresztény hit alapjaira vonatkozóan je-
lent. Valóban nem akart semmi mást mondani, és ezt csak azért hangsúlyozom, hogy
érzékeltessem Olívia meglepetését. Egy férfi – nem óhajtok egész oldalas leírást adni
a szerzetes férfias szépségéről, pedig megtehetném, az eddigiekben leírtakhoz ugyan-
is, hullámos, valódi szénfekete hajkorona társult, melyet nem csúfított tonzúra*, és
bár szerény mosolya alig engedte látni, vakító fehér, hibátlan fogsora– egy egészséges
férfi, aki nem akar tőle elvenni semmit, sem a lelkét, sem a varázserejét, sőt, minden
jel szerint a testét sem akarja magáévá tenni? Olívia nem hitt a szemének, s a fülének.
Igaz, hogy jósnő volt, és ezek segítsége nélkül is tudta, Antal valóban semmi mást
nem kér cserébe válaszaiért, mint figyelmet, mégis túl szép volt, hogy igaz legyen.
(Mármint Antal volt túl szép. )
Olíviát nem aggasztotta, hogyan engedheti meg Isten azt a sok romlást, ami az
emberiséget sújtja, ez elfogadható. A rossz mellett helyet kap a jó, és fordítva, egy-
szerű. Volt olyan gyarló, hogy saját lelki és testi megváltása jobban foglalkoztatta.
Egész nap faggatta hát a barátot a bűnbocsánat feltételeiről, a kárhozat mibenlétéről,
ebédfőzés közben, mosogatás közben sem szünetelt. Olyannyira, hogy mikor ezzel
végzett, természetesen Antal segítségével, kezdte úgy érezni, zúg a feje a teológiától,
és sétálni hívta Antalt.
– Holnap is van egy nap, és igazán, nem kell rohannod, Antal. Megvár az a temp-
lom, épp elég, ha a vasárnapi misére odaérsz...
– Nem úgy van az, Olívia. És ha így is lenne, szombat estére legkésőbb ott kell
lennem.
– Tudsz lovagolni? Úgy előbb odaérnél, mint gyalogszerrel...
– Lovat is rejt a palotád...?– szaladt ki Antal száján, még mielőtt meggondolta
volna. Olívia elmosolyodott, és azon gondolkozott, hogyan odázza el boszorkányi
kilétének beismerését. Roland utálta ezeket a mosolyokat, melyekről még ő sem min-
dig tudta, mit takarnak, de Antalnak tetszett a jósnő kiismerhetetlensége. Talán mert
egyáltalán nem akarta birtokolni a titkait, tetszett neki, hogy érezte, soha nem köze-
lítheti meg ezt a nőt. Halkan teszem hozzá, volt benne számára némi miszticizmus.




– Szóval tudsz. Istállóm nincs, de ha maradsz, van egy barátnőm, akinek van, ő
biztosan odaadja az egyik lovát. Akár mehetünk arra is... bár nem, jobb, lesz holnap,
most már esteledik.
– És mára hagyjuk a teológiát– felelte beleegyezően Antal, aztán visszakérdezett:
– Bár magamról nem mondtam semmit, elhiheted, nincs is sok, amit érdemes.
Kisgyermek korom óta a rendházban nevelkedtem. Most rajtad a sor, Olívia. Mesélj.
Amit csak akarsz.
Folytatás készülődik.

Egészen

Mint kígyóbőr, úgy húzódozik
bennem. Egyik nap testem,
másik nap a szívem szabadul.

Megrepedt, lehámlik
a bőrként rám feszülő kényszer,
saját börtönöm.

Istentelenül, meztelen: így szerettem.
Most széthullik, és visszatalál, amit odaadtam. Az egész.
Semmiért.

Not happy ending. There is no ending.

Hogy szavamat ne feledjem, a Sátán közbelépett. Ennek megfelelően...

Három hetes ünneppel a hátuk mögött, három napfogyatkozással felérő karikákkal a szemük alatt -ez valóban ugyanaz, ami éveken át nem volt több, mint egy-egy pillanat?

Hát persze. Pontosan ugyanaz.

–Soha nem akartad elhagyni ezt a várost...-mondja hangjában ugyanazzal a jóleső ásítással, amely a sátán hangjában bujkált egykoron, ma délután Olívia.

–Így is van–vágja rá szokatlanul rögvest Roland.

–De ugye tudod, drága Roland, tudod, hogy nem maradhatsz... a cirkusz... a cirkusz továbbáll holnap, mint mindig, amikor te és én így... szeretjük egymást.

–És akkor mi van...? Hamarosan itt leszek, Olíviám. Legalább is, mi az, az örökléthez képest, angyalkám...

–Ó Roland, tudom, tudom, de mondd, mik vagyunk mi? Nem mintha nem tudnám, Samael, de... –de Roland, a szomorú pokolfajzat nem hagyhatja annyiban, hogy földi illetőségű szeretője a valós nevén szólítsa. Hogy mit érezhet, ha fenntartva antropomorf jellegét, hiszünk a szomorú bohóc mimikájának, azt a jósnő nem tudja meg, mert megdöbbenés vagy felháborodás helyett szenvedélyesen megcsókolja.

–Ne légy buta, szerelmem, ne kérdezz ilyeneket, amikor tudod, hogy nem számít. Mi vagy te, mi vagyok én..? Ki tudja, és kit érdekel? Te itt vagy nekem, s én megmaradok neked, hisz tudod, örökre. Szóval ne aggódjál, inkább csókolj, mit mindig, szeress, mint mindig, mert nehéz nekem is ez a mindig.

A jósnő, ha egészen őszinte vagyok, kezd kételkedni. Több mindenben is, ami mellesleg határozottan indokolt. Hogy nehéz az örökkévalóság, az az egy, ami nem kérdés. Hát még milyen nehéz Olíviának, ha már az ördög maga panaszkodik rá. És ha jól emlékszem, a jósnő már megállapította, hogy ebből a játszmából nem kerülhet ki ép bőrrel. Mert a lelke, az ugyebár–az még hagyján. Különben is, addig ki tudja, mi lesz?!

Nos, én tudom, most sakkozni fognak. És Olívia megnyeri a játszmát, én pedig nem foglalkozom vele, hogy ez hogyan is lehetséges. Csak azzal, hogy melyikük mit érez –mert fenntartom Roland antropomorf jellegét. Összeráncolja bozontos fekete szemöldökét. Olívia szerényen elmosolyodik. Azaz Roland megint a jósnő markában érzi magát, habár ez lehetetlen, Olívia pedig megint azt hazudja magának, hogy akkor hát rendben is vagyunk. Nem forog veszélyben az ép bőre.

ÉN meg lassan azt hiszem, ez soha de soha nem érhet véget. Nem állíthatom, hogy nem kezdem unni, ezek meg szeretik egymást. Megáll az eszem. Vérbeli szappanopera-szerzőként az egyetlen megoldás, ami felkínálkozik, egy jóképű, fiatal szerzetes képében fog bekopogni Olívia lakókocsiján egy pohár vízért, és az majd kiderül, hogyan reagál, ha belép és kiderül, hogy az a lakókocsi belülről beillene császári palotának. De ez még igen soká lesz.

Úgyhogy sajnálom, de egyelőre a következés folytatódik. Illetve a folytatás következik.