Utolsó utáni -vagy előtti- epizód

Mondanom sem kell, a fent leírt variációk mindegyike hülyeség. Egyik sem hihető. Mivel egyik sem igaz.

Olívia félt, ez igen.

Olívia nem érezte magát képesnek, hogy megölje Roland-t. Olívia biztos volt bennem, hogy Roland=Woland, azaz a sátán.

De mi van akkor, kérdem én, ha tévedett?

Roland mágiájához –vagy inkább bűvésztudományához– persze nem fért kétség. De Olívia jósnői képességéhez sem. Ahhoz viszont igen, hogy Olívia pontosan tudta volna, hogyan is néz ki a sátán. Némi halvány lila gőze volt róla emlékezetből. És Roland, a szomorú bohóc, az esendő, a védtelen fiú tényleg évszázadok óta vele volt, meg-meglátogatta, így tette elviselhetőbbé mindkettejük öröklétének határtalan magányát. Ő volt a Sátán.

 Roland, a mágus, dús őszülő fekete szakállal, akármennyire is hasonlított az emberek fejében kialakult ördögképhez, nem volt a pokol teremtménye. A sátán ugyanis elpárolgott a történetből azon a ponton, amikor Olívia neki adta a szívét. Természetéhez abszolút nem méltó nagylelkűséggel elküldte maga helyett a régi, jól bevált testbe egy sátánfi lelkét, az inkvizíciós perek egyik jeles kerékbe töretett boszorkánymesterét, kinek neve vagy jellemábrázolása jelen pillanatba érdektelen. Elég az hozzá, hogy olyannyira beleélte magát nem csak sátáni szerepébe, hanem Roland helyettesítésébe is, hogy valóban beleszeretett a jósnőbe.

Tehát tulajdonképpen övé lett a történet igazi drámája. Persze Olívia, akit a Sátán faképnél hagyott amint megkapta lelke mellé a szívét is, ráadásul még földi életében, sokkal nagyobb tragédia áldozata lett; de talpraesett nő volt a drága, több száz évet tudott maga mögött, őt aztán nem kellett félteni. Viszont, mivel meg volt győződve arról, hogy az ördög tartja fogságban (ami természetesen igaz is volt, lévén övé a lelke kezdettől fogva), úgy érezte, igen szorul a hurok a nyaka körül. Mármint ez esetben az igazi, a hús-vér, az örök fiatal, és mégis illanó létezés nyaka forgott veszélyben, s teste, kinek számára minden perc olyan drága, mintha az utolsó lenne

Na ezért félt. Mert ez a mostani Roland bohócként sem volt a régi, ezt kénytelen-kelletlen beismerte magának. Roland, a Sátán, soha nem volt rettegett. Soha. A Sátán várni akart, addig húzni és kiélvezni olykor-olykor Olívia földi létezését, ameddig csak lehet. De ez a férfi, ahogy ölelte is olyan volt, mintha a következő pillanatban elvenné az életét, hogy rögtön megkaphassa a lelkét.

            Noha valami, talán az évezredes test... az átható parfüm, a férfias hang, az erőteljes ölelés... hadd ne soroljam... megmaradt a régi Rolandból. És hiába tudta, hogy végül övé lesz a lelke és a pokol tüzén fog perzselődni még egy kör örökkévalóságon keresztül, Olívia nem akarta őt elveszíteni.

De elég az elméleti síkokon való pellengérből, lássunk egy, elnézést, de nem túl élvezetes epizódot.