Hiszen szegény drágámnak nincsen már hova mennie. A belülről
császári palotának is beillő lakókocsit, ha úgy akarná, persze elköthetné se
szó se beszéd, egy este, amíg Roland a nem túl eredeti plágium bohócként
kamatoztatja sátáni varázstudományát...
Na
álljunk meg egy szóra. Kié is ez a sátáni varázstudomány? Hát nem úgy volt, hogy
Olívia magától az ördögtől vásárolta...a lelkéért cserébe, igen, így volt.
Ezért, s nem másért rémült meg a jósnő, amikor ráismert szívszerelme fekete
szakálla vagy fehér bohócábrázata mögött. És nem tudott egy szót szólni, mert
csak az járt a fejében, "hogy én mekkora hüje vagyok (sic.) és hogy hogy a
fenébe jövök ki ebből, amikor,én, mekkora hüje, hát én beleszerettem magába a
sátánba, jézusmárja". És kis híján ijedtében, zavarában keresztet is
vetett.
Még csak az kellett volna.
Kis híján jogos felháborodással -amit
a mai ember félelemmel fojt el- magából kikelve felkiáltott, hogy -Woland, vagy
ki tudja, hogyan hívnak téged valójában, add vissza a lelkemet, szart se ér az
egész varázserőm, már úgyis visszaadtam azt is és mellé a szívemet, Isten az atyám
ezt nem úszod meg, megátkozlak..."
De Olívia mesterkisasszony sok mindent megtanult a mágiáról a
varázsláson kívül is. Többek közt azt, hogy, akár a hétköznapi ember, a
mágus is rosszul dönt, ha forró fejjel rohan neki a varázslatnak. Vagy az
életnek, egyre megy.
Woland, vagy fene tudja, hogyan hívják valójában, nem
osztogatja tehetségtelen kétbalkezeseknek a bűbáj hatalmát. Bizonyára ezért is
látogatta Olíviát szomorú bohóc álruhájában éveken, évtizedeken, nagyobb tízest
nem merek leírni, de talán évszázadokon át- ami valamiért nem volt furcsa a
jósnőnek. Övé volt a lelke, de nem akarta elvenni. Nem akarta a szíve nélkül,
talán. Nem akarta elvenni, mert jobban kellett neki az az illanó, az a
törékeny, az a mulandó, ami Olívia földi létezése.
Az
illúzió.
Hogy
szavamat ne feledjem, s a történet fonalát el ne hagyjam, Olívia beszédes szó
bennszakadását nem oldhatta fel adekvátabb történés, mint egy hirtelen,
szenvedélyes ölelés és hosszú csók.
Látszólag
ez nem állt összhangban állításommal, mely szerint Olívia oly sok mindent
tudott a mágiáról a varázsláson kívül.
De
igen.
Benne
volt még a pakliban egy üveg abszint.
Meg
egy doboz szivar.
És
egy olyan igazi, kevéssé valószínű éjszaka.
Egy
lépést vissza, kettőt előre. Biztosabb. Szép tudatosan. Zenével és argentin tangóval
zárni a hajnalt, ki gondolta, hogy Roland ebben is nagymester. Roland, a
szomorú bohóc, na persze... kész röhej.
Olívia
pedig még nem akarja tudomásul venni, hogy elérkezett a búcsú pillanata.
Testük
összefonódik, délutánig alszanak.
De
a jósnő elalvás előtt még újragondolja az életét, ami nevetségesen hangzik,
lévén szó jó pár évszázadról. És Woland végig ott volt. Több mint sok a jóból
ennyi idő az ördöggel...gondolja már félálomban.
[1]
Igaz, Gabriel García Marquez Hihetetlen
és szomorú történet az ártatlan Eréndiráról és lelketlen
nagyanyjáról egy egészen
más történet, melynek elbeszélésére (La increíble y triste historia de la
cándida Eréndira y de su abuela desalmada) már 1972-ben sor került.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése