Nagy lélekzettel az utolsó. Legalábbis egyelőre.

A jósnő nem tudott hát, és az igazat megvallva nem is akart szabadulni az általa ördögnek hitt varázslótól. Akár félelemből, akár szerelemből... ott ült, mint valami börtönben nap mint nap, és az állítólagos ördög boldogabb volt, mint valaha. Az igazi ördög viszont kezdett elkámpicsorodni.

Na álljunk csak meg egy percre. Miért is?

A miérteket kifejtettem korábban, azt hiszem, bár nem volt egészen világos, mire is céloztam.

Az, hogy "félem a zsarnok gyengeségét"- nem volt önkényes, és bár annak tűnt nem is politikai színezetű. Olívia felruházta azt a szerencsétlen ál-Roland-t mindennel, ami az igaziban megvolt. Hatalommal és szerelemmel, félelmes fekete hatalommal és csak egyszer megtörtént szerelemmel. Az a szerencsétlen pedig a rabjává lett saját hatalmasságának, melyet csakis Olívia mellett érzett.

Ki volt hát rabja kinek? Jó kérdés..

Olívia ennek a függőségnek. Ennek a félelemnek. De lássuk csak azt a beígért jelenetet.

–Gyűlöllek... –mondja az állítólagos Roland és szorosan magához öleli Olíviát. Túl szorosan. A jósnő törékeny teste megborzong, megremeg. Ez nem a régi Roland- fut át az elméjén. De az az ölelés olyan szoros, hogy ő maga nem fut sehova. Egyelőre.

–Szeress!! –folytatja a követelőzést az állítólagos sátán.

De Olíviát ez nem nyugtatja meg egy kicsit sem. A sátán abszolút hatalom, ő mindent a maga feketeségében megmutatott, mindent a maga tüzében égetett, nem hazudott és nem kételkedett. Azok az idők rég elmúltak már. Bár nem írtam dátumot elbeszélésem előlapjára, napjainkban nem kérdés már, hogy van-e Isten, és a Sátán létezése sem hagy maga után kívánnivalót. Mármint kétséget. És noha Aquinói szent Tamás rég halott, az általa megfogalmazott alapelv, az "Érzéki vágy törvénye"[1] még mindig kifogástalanul érvényben van, ennek értelmében Olívia meg is csókolja az állítólagos Sátánt. Szájában mindazzal az ízzel, amit az itt leírtak hagynak benne. Hazudnék, ha letagadnám, keserűt. De a kísérleti sátánfi nem érzett Olívia csókjában semmi furcsát. Ennek megfelelően Olívia kezdett felbátorodni. Mert a fent leírt dialógus valóban ráijesztett. A valódi Sátán pedig szorongott és csüggedt a dantei pokol kútjában, a jótevők elárulóinak örömtelen körében.

És itt vesz a történet szédítően kiszámítható fordulatot. Közel olyan előreláthatót, mint egy Bach kantáta zárlata. A Sátán /Beliál /Belzebub /Masztema /Samael[2] úgy döntött, közbelép.

---

[1] A 2. említett törvény az érzéki vágy törvénye másként az ördög törvénye. A testileg és értelmileg Isten parancsainak alávetett első emberpár a bűnbeesése miatt a test nem engedelmeskedett tovább az értelemnek.

[2] Ördög (lat. diabolus): bukott angyal, aki szabad elhatározásából áll szemben Istennel és a krisztusi üdvrenddel; a gonoszság, bűn és kárhozat megszemélyesítője. A vallástört. szerint minden kultúra ismer ártó szellemeket, gonosz, lényeket, akik v. amik a bajokat okozzák. A kinyilatkoztatás ezeket a közös emberi tapasztalatra utaló jelzéseket kiegészíti: az ~öket is Isten teremtette, eredetileg jónak teremtette, személyes bűnükkel buktak el, szoros kapcsolatban állnak az emberi bűnnel és szenvedéssel, és Krisztus végérvényesen legyőzi őket.

Utolsó utáni -vagy előtti- epizód

Mondanom sem kell, a fent leírt variációk mindegyike hülyeség. Egyik sem hihető. Mivel egyik sem igaz.

Olívia félt, ez igen.

Olívia nem érezte magát képesnek, hogy megölje Roland-t. Olívia biztos volt bennem, hogy Roland=Woland, azaz a sátán.

De mi van akkor, kérdem én, ha tévedett?

Roland mágiájához –vagy inkább bűvésztudományához– persze nem fért kétség. De Olívia jósnői képességéhez sem. Ahhoz viszont igen, hogy Olívia pontosan tudta volna, hogyan is néz ki a sátán. Némi halvány lila gőze volt róla emlékezetből. És Roland, a szomorú bohóc, az esendő, a védtelen fiú tényleg évszázadok óta vele volt, meg-meglátogatta, így tette elviselhetőbbé mindkettejük öröklétének határtalan magányát. Ő volt a Sátán.

 Roland, a mágus, dús őszülő fekete szakállal, akármennyire is hasonlított az emberek fejében kialakult ördögképhez, nem volt a pokol teremtménye. A sátán ugyanis elpárolgott a történetből azon a ponton, amikor Olívia neki adta a szívét. Természetéhez abszolút nem méltó nagylelkűséggel elküldte maga helyett a régi, jól bevált testbe egy sátánfi lelkét, az inkvizíciós perek egyik jeles kerékbe töretett boszorkánymesterét, kinek neve vagy jellemábrázolása jelen pillanatba érdektelen. Elég az hozzá, hogy olyannyira beleélte magát nem csak sátáni szerepébe, hanem Roland helyettesítésébe is, hogy valóban beleszeretett a jósnőbe.

Tehát tulajdonképpen övé lett a történet igazi drámája. Persze Olívia, akit a Sátán faképnél hagyott amint megkapta lelke mellé a szívét is, ráadásul még földi életében, sokkal nagyobb tragédia áldozata lett; de talpraesett nő volt a drága, több száz évet tudott maga mögött, őt aztán nem kellett félteni. Viszont, mivel meg volt győződve arról, hogy az ördög tartja fogságban (ami természetesen igaz is volt, lévén övé a lelke kezdettől fogva), úgy érezte, igen szorul a hurok a nyaka körül. Mármint ez esetben az igazi, a hús-vér, az örök fiatal, és mégis illanó létezés nyaka forgott veszélyben, s teste, kinek számára minden perc olyan drága, mintha az utolsó lenne

Na ezért félt. Mert ez a mostani Roland bohócként sem volt a régi, ezt kénytelen-kelletlen beismerte magának. Roland, a Sátán, soha nem volt rettegett. Soha. A Sátán várni akart, addig húzni és kiélvezni olykor-olykor Olívia földi létezését, ameddig csak lehet. De ez a férfi, ahogy ölelte is olyan volt, mintha a következő pillanatban elvenné az életét, hogy rögtön megkaphassa a lelkét.

            Noha valami, talán az évezredes test... az átható parfüm, a férfias hang, az erőteljes ölelés... hadd ne soroljam... megmaradt a régi Rolandból. És hiába tudta, hogy végül övé lesz a lelke és a pokol tüzén fog perzselődni még egy kör örökkévalóságon keresztül, Olívia nem akarta őt elveszíteni.

De elég az elméleti síkokon való pellengérből, lássunk egy, elnézést, de nem túl élvezetes epizódot.

Mire te ezt olvasod, addigra már rég. Avagy az utolsó lehetőség arra, hogy még legyenek variációk.

A tükör mindent elárult aznap reggel. Helyett délután. Olívia nem is vesződött sokáig, feldobott valami sminket, jó erőset, bár rég nem képzelte már, hogy az bármit eltakar. De megnyugtatta a finom mozdulat, ahogy körültekintő ívet húzott az ajka határán a szájceruzával. Öregítette ez a vonal, talán az nyugtatta meg, hogy így is ugyanolyan szép volt. Egy jó erős kávé, és egy jó nagy takarítás. Arra gondolt, Roland majd biztos ötül, hogy a soha ki nem dobott szárazvirágok, a soha el nem távolított italosüvegek eltűnnek, mire hazaér. Mire kész lett, a jósnő elfáradt és egyedül érezte magát. Kivasalt minden inget és nyakkendőt, "ó, milyen csinos volt ebben a sötétkékben az én Rolandom, és ez is milyen istenien áll neki, na majd ha hazaér, megkérem, hogy öltözzön fel csinosan és korzózzunk egyet,de jó is lesz"gondolja azon a hangon, ahogy az olyan dolgokat szokta mondani, amiket valójában ő sem gondol komolyan.
Hajdanán így volt. Ma már jól tudja, hogy pontosan azok a dolgok történnek meg leginkább.
Mégis úgy döntött, amikor kész volt a világraszóló renddel, hogy elmegy sétálni egyet a folyó partra. Talán megiszik egy sört az egyik kocsmában, és keserédes nosztalgiával gondol rá, hogy pont így ismerte meg Roland-t. A sátánt, vagy a bohócot?
A sátánt.
Hiányzik a bohóc, aki olyan szomorúan, olyan védtelenül szólította meg. Akit nem tudott megtartani bohócnak, aki mellette mégis visszaváltozott sátánná.
Az idő rövidsége miatt épp ideért a gondolatmenettel, amikor eszébe jutott, hogy drága szívszerelme már biztosan hazaért. Arra gondolt, milyen jó lesz megölelni, megcsókolni őt...csak hát, ha valamit meg akarunk tenni, azt nem elgondoljuk, hanem megtesszük...
Roland valóban hazafelé tartott a cirkuszból, ahol bohóccá visszaminősülve dolgozott. Szó se róla, ha már lerántottam a leplet sátáni mivoltáról, elárulom azt is, varázsereje történetünk kezdete óta megvolt. Játszott a megátalkodott ördögfattya, csak játszadozott szegény Olíviánkkal.
Amikor hazaért, csodálkozott is, hol lehet. Biztos volt benne, hogy az a nő nem lépett meg. Ó nem, habár kispályásnak vagy kétbalkezesnek nem nevezné, de azt, hogy az ő hatalma alól kiszabadul, mégse nézné ki belőle. Leült a kanapéra és már azt tervezgette, hogyan szólítja majd meg a belépő nőt, hogyan veszi rá, hogy próbálja meg felolvasztani az ő jégszívét. Ez persze lehetetlen, mert nem jég az, hanem kő.
 Egy késői muslica keringett körben a szobában. Csend volt.

Variáció Nr1.
Olíviának ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy a tűzhely...Hazarohant.

Senki nem jött rá a robbanás okára. Sem arra, hogy vajon mindketten bennégtek-e. Roland és Olívia, Woland és az átejtett francia származású tenyérjósnő, aki mellesleg igen tehetséges kártyavető volt, mindenesetre eltűntek.

Variáció Nr2.
Roland sokáig vár Olíviára. Túl sokáig. Legalábbis ő úgy érezte. Egy idő múlva mégis arra gondolt, a nő biztos meglépett. "Tipikus. Mind ilyenek vagytok...nőcskék...mindenem nektek adom, aztán jön egy fiatalabb, egy szebb és léptek, hagyjátok a francba az egészet...Olívia, kis kurva, nem úszod meg ilyen szárazon. Olívia, érted emberré lettem volna... céda, megdöglesz", gondolta. Halálos átkot szórt a belülről palotának beillő lakókocsi minden zegére-zúgára. A jósnő nem éli túl, szörnyethal, akármihez hozzáér.
Mihelyt az egyébként meglehetősen körülményes procedúrával végzett, a sátán kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, hogy páholyból nézhesse végig a nő gyors, de kegyetlen halálát.

Variáció Nr3.
Olívia hazaért. Kétkedve, félve, és őszinte szeretettel ölelte, s csókolta meg az ördögöt. Mesterét, szerelmét,  örök ellenségét. Tudta, ebből a játékból csak egyikük kerülhet ki élve. De nagyon fájt a szíve. Érthető módon, érthető okokból soha senkit nem szeretett úgy, mint Wolandot. Avagy Roland-t, a szomorú bohócot. Esendő, gyenge, csak egy magányos kisgyermek a sátán. A leghatalmasabb varázsló. És nem bírta rászánni magát, hogy felszolgálja neki a teát, benne pontosan száztíz csepp csattanó maszlag oldatot, melynek hatása semmi egyéb nem lenne, mint érzékcsalódás, bódultság, aluszékonyság, de nem felejtené el nyitva felejteni a gázcsapot és behajítani egy égő gyufát az ablakon. Valamivel komolyabb eszköz, mint Cortázar Minden tűz, a tűz (1) című novellájában a földre ejtett cigaretta. Valamivel komolyabb áldozat, mint a nevezett novella Rolandja.
De nem bírt úgy dönteni sem, hogy egyszerűen meghal. Tudta, hogy mégsem tehet mást. Vagy egyik, vagy másik. Félt.












_______
(1) spanyolul itt olvasható http://www.literatura.us/cortazar/fuegos.html, magyarul a L'Harmattan kiadó Cortázar életműsorozatába.n Nagy Mátyás fordításában jelent meg 2005-ben.

Az ártatlan Erendira, egy másik történet[1] hősnője, titkos menekülési tervet fontolgat. Egyébként Olívia is erre készül. Csak ő még arra sem szánta el magát, hogy ezt megfogalmazza.

Hiszen szegény drágámnak nincsen már hova mennie. A belülről császári palotának is beillő lakókocsit, ha úgy akarná, persze elköthetné se szó se beszéd, egy este, amíg Roland a nem túl eredeti plágium bohócként kamatoztatja sátáni varázstudományát...

Na álljunk meg egy szóra. Kié is ez a sátáni varázstudomány? Hát nem úgy volt, hogy Olívia magától az ördögtől vásárolta...a lelkéért cserébe, igen, így volt. Ezért, s nem másért rémült meg a jósnő, amikor ráismert szívszerelme fekete szakálla vagy fehér bohócábrázata mögött. És nem tudott egy szót szólni, mert csak az járt a fejében, "hogy én mekkora hüje vagyok (sic.) és hogy hogy a fenébe jövök ki ebből, amikor,én, mekkora hüje, hát én beleszerettem magába a sátánba, jézusmárja". És kis híján ijedtében, zavarában keresztet is vetett. 

Még csak az kellett volna.

            Kis híján jogos felháborodással -amit a mai ember félelemmel fojt el- magából kikelve felkiáltott, hogy -Woland, vagy ki tudja, hogyan hívnak téged valójában, add vissza a lelkemet, szart se ér az egész varázserőm, már úgyis visszaadtam azt is és mellé a szívemet, Isten az atyám ezt nem úszod meg, megátkozlak..."

De Olívia mesterkisasszony sok mindent megtanult a mágiáról a varázsláson kívül is. Többek közt azt, hogy, akár a hétköznapi ember, a mágus is rosszul dönt, ha forró fejjel rohan neki a varázslatnak. Vagy az életnek, egyre megy.

Woland, vagy fene tudja, hogyan hívják valójában, nem osztogatja tehetségtelen kétbalkezeseknek a bűbáj hatalmát. Bizonyára ezért is látogatta Olíviát szomorú bohóc álruhájában éveken, évtizedeken, nagyobb tízest nem merek leírni, de talán évszázadokon át- ami valamiért nem volt furcsa a jósnőnek. Övé volt a lelke, de nem akarta elvenni. Nem akarta a szíve nélkül, talán. Nem akarta elvenni, mert jobban kellett neki az az illanó, az a törékeny, az a mulandó, ami Olívia földi létezése.

Az illúzió.

Hogy szavamat ne feledjem, s a történet fonalát el ne hagyjam, Olívia beszédes szó bennszakadását nem oldhatta fel adekvátabb történés, mint egy hirtelen, szenvedélyes ölelés és hosszú csók.

Látszólag ez nem állt összhangban állításommal, mely szerint Olívia oly sok mindent tudott a mágiáról a varázsláson kívül.

 De igen.

Benne volt még a pakliban egy üveg abszint.

Meg  egy doboz szivar.

 És egy olyan igazi, kevéssé valószínű éjszaka.

Egy lépést vissza, kettőt előre. Biztosabb. Szép tudatosan. Zenével és argentin tangóval zárni a hajnalt, ki gondolta, hogy Roland ebben is nagymester. Roland, a szomorú bohóc, na persze... kész röhej.

Olívia pedig még nem akarja tudomásul venni, hogy elérkezett a búcsú pillanata. 

Testük összefonódik, délutánig alszanak.

De a jósnő elalvás előtt még újragondolja az életét, ami nevetségesen hangzik, lévén szó jó pár évszázadról. És Woland végig ott volt. Több mint sok a jóból ennyi idő az ördöggel...gondolja már félálomban.

---

[1] Igaz, Gabriel García Marquez Hihetetlen és szomorú történet az ártatlan Eréndiráról és lelketlen nagyanyjáról egy egészen más történet, melynek elbeszélésére (La increíble y triste historia de la cándida Eréndira y de su abuela desalmada) már 1972-ben sor került.

Stoppolás

Örültél volna, 
ha mint egy jóféle cérna, 
elkapom a szemet, ami felszaladt a combodon.
Te akartad, 
most már hiába stoppolod, 
felszaladt és nem a harisnya bánja.
Céda.

Variációk- avagy árnyalatok

Roland épp az udvaron borotválkozott, a fél arca már szinte csupasz volt, de a másik felét még teljesen beborította a hab, amikor Olívia hazaért. A jósnő sietett, hogy minél előbb a konyhába érjen a kezében lévő nehéz szatyorral: barátnéja, akinél látogatóban volt, jó pár üveg lekvárral -meg hát, nem akárhonnan szalajtották, egy jó pár üveg abszinttal- megpakolva eresztette útnak. Így hát váratott magára a hátrahőkölés, a hitetlenkedés, a fejéhezkapás, a szóhoz sem jutás: Olívia még soha nem látta a szerelmét csupaszon, azaz fehér arcfesték- a bohócé- vagy borzas fekete szakáll -a mágusé- nélkül.
A férfi belépett a konyhába. Szakáll nélkül. Majdnem egész mezítelen arccal.
Nos, hogyan is festett...
Ki miképpen képzeli az ördögöt?
Lehet nehezen meghatározható korú, de már semmi esetre sem ifjú férfiú, éles, kusza vonalú ábrázattal, szúrós szemmel, redősen zárt szájjal, kicsiny, feketére viaszozott bajuszkával és alsó ajka és álla között úgynevezett légy-szakállal, s bonyolult utcai-estélyi eleganciával öltözve, akár a thomas manni hipnotizőr, Cipolla*.

Lehet, hogy arca ferde, jobb szája sarka lefelé húzódik; kopaszodó, magas homlokába a szemöldökkel párhuzamosan, mély barázdák vésődtek. Bőrét mintha napsütés égette volna soha ki nem fehéredő barnára. Azaz Bulgakov ördöge, Woland.**

Ilyen volt Roland, a szomorú bohóc, akire én, mint szerző csupán annyit mondanék, még csak nem is túlzottan eredeti plágium.

Olívia, a fent említett első reakció (a levegőért kapkodás, a szeméneknemhívés, a homlokára csapás) után még mindig nem jutott szóhoz. Roland elmosolyodott, és édes, szerelmes hangon így szólt -Kedvesem, hát nem tetszik neked az én tiszta arcom, amilyen valójában vagyok? Na ne mondd, kis butuskám...-és gyengéden csókolgatni kezdte a nő arcát.

Olívia dermedten állt, szeretett volna magyarázat nélkül eltűnni. Mert hiába mindenki máshogyan képzeli az ördögöt, ő, éppenséggel tudta, hogyan is fest. Arról viszont első ránézésre fogalma sem volt, hiszen nem ő volt Mario, a szatócsból lett serviettá-maestro, hogy mi módon lehet legyőzni.


Egyelőre tehát folytatás következik.













 A gyengébbek és a forma kedvéért:
 *= Thomas Mann: Mario és a varázsló
**= Mihail Afanaszjevics Bulgakov: A Mester és Margarita