Budapesti séták (before a midnight with the axolotl ;)

"Az öregség nem óv meg a szerelemtől..."-talán erre gondol Roland, de lehet, hogy nem.

Én mindenesetre itt ülök a Városligetben, megint. Gyakran járok ide, majd' minden héten, mégis olyan érzés minden egyes alkalommal, mintha évezredek óta nem láttam volna. Mindig változik, épp ezt szeretem benne. Most például feltöltötték a tavat, s én eltűnődöm, hogy nemrégiben még a száraz medren futottam át, Alex a párkányon egyensúlyozott egy üveg sörrel a kezében - és olyan volt, mintha ünnep lenne, pedig csak mi ketten mulattunk át három éjszakát és három napot. Az éppen a második volt, ott a parkban, hogy majd' megvakultunk  a tűző naptól...fáztam és talán imbolyogtam.
De ez most történik, ahogy a híres mondás mondja. (Joder, queda poquisimo de la cerveza...)
-Fúbazzeg...jegyzem meg igencsak meglepetten amikor vagy egy méterről célba találom a kukát egy zsepivel. Azután elfut errefelé egy fekete melegítőt viselő egyén, férfi, most látom, hogy két kicsi szárny van a hátára festve fehérrel. Aztán felállok, s talán még dobok egy üzenetett Alexnak amikor az Operánál járok.
(Tíz óra lehetett, a midnight-ból egy szó sem igaz).

Variációk

- Soha nem akarom elhagyni ezt a várost... mondta élvezetes ásítással a hangjában Roland. A jósnő csendesen elmosolyodott és megsimogatta a homlokát. Roland egy kicsit sápadtnak tűnt, nem tudni, az esti előadás fehér festékének, vagy a már két hete tartó éjjel-nappaloknak a nyoma volt-e. Olívia felsóhajtott és ivott egy korty kávét, aztán szájon csókolta. Közben komótosan cirógatta a férfi szénfekete fürtjeit és csak ő tudta, hogy valójában már egészen ősz.

- Akkor maradj itt, én szomorú bohócom- mondta azon a hangon, ahogy afféle dolgokat szokott mondani, amit valójában ő sem hisz, és ami pontosan olyan fakó szőke, mint ő maga. Tudta, hogy a bohóc másnap megint útra kel a cirkusszal, és tudta azt is, hogy addig még jó néhányszor magáévá teszi, úgy bánik vele mint egy szajhával, de nem félt és nem volt semmi kifogása ez  ellen sem. Élvezte, hogy Roland, akit már időtlen idők óta ismer és tudja róla, hogy festi a haját, tudja, hogy a fehér festék és a hétmérföldes mosoly alatt milyen szomorú, milyen fáradt, milyen öreg, a baldachinos ágy rózsás párnái között egyszerre olyanná válik, mint egy fékezhetetlen kamasz. Habár azok a rózsák Roland jelenlétében mintha egyszerre fekete-fehérré változnának, mégis, mintha ő, Olívia sem egy ötvenes éveiben járó, kávédaráló szagú jósnő, hanem egy fiatal, karcsú kötéltáncosnő lenne.

Roland nem felelt semmit, valószínűleg ő is tudta, a nélkül is földöntúli gyönyört fog okozni Olíviának.  Tehát hallgattak egy kicsit, de egyiküket sem zavarta a másik némasága. A bohóc talán tényleg szomorú volt és megfáradt, a jósnő pedig talán több ezer férfi csendjét hallgatta már. És hogy ez után mi történt – azt tudjuk. Azután pedig...

Azt lehet, hogy még a jósnő sem, hiszen azt még én magam sem találtam ki.

Ser de lejanías, añoranza

Como un vocablo

echado en un túnel

me resuena tu voz. Distante,

lejana, ajena - y de repente

me golpea en el oído como suspiras

detrás mía. Deseo, que me tiene dentro,

y que está dentro de mi...

Carril suburbial, otra ciudad. Errar

en una noche prestada,

que todavía no te incluía.

-Pero yo te evoco

desde allí:

distancia entre nosotros no hay otra

que temporal.

La mezcla de las sombras

se materializa en un instante solitario

y pretérito.

Mint alagútba hajított szó

csapódik bennem ide-oda hangod.

Néha távolról, majd váratlanul fülembe hasít

ahogy a nyakamba lihegsz.

Vágy, ami bennem, és ami magába nyel...

Régi sínpár, Szeged külvárosában, bolyongás

egy kölcsönvett este határmesgyéin.

Ahol még ott se' voltál, én mégis onnan

idézlek elő, hiszen a távolság közöttünk

nem térbeli. Összeforr az árnyékunk

s egy évekkel ezelőtti

magányos estében testesül meg.