Rendezvous

Ha már belekezdtem…ha már befejeztem... –gondolta szomorúan. Szomorúan a madár miatt, de ahogy kilépett az aprócska kertbe, s arcát a lemenő nap fényébe mártotta, vonásain béke tükröződött. Valahogy, mostanában megint, állandóan alkonyodott. Hiába, tél volt, bár a csupasz fákat nem hófúvás, hanem nyári viharhoz illő szélvész tépte a fáradt napsütésben, és könnyű, tavaszi havazáshoz hasonló zúzmarahullással örvendeztette meg a romantikus tájkép kedvelőit. Olívia sokszor kisétált a Groot Schijn partjára, mert az a különös hajnalba nyúló este az idegen artistával feloldotta benne a viszolygást. A rövid napok évszázadoknak tűntek, mióta Olívia visszakapta halandóságát. Hajnalban kelt, a kert nagyon hamar szokatlanul rendezetté vált, és varázslatos képességei híján de fiatalsága értékének tudatában a mesterkisasszony azon kezdett el gondolkozni, hogy praktikus lenne veteményeskertet teremteni. Tavasszal. Meg hogy célszerű lenne újra elszegődni a cirkuszhoz…komoly rákészülés után, persze.

Ez az alkonyat mindenesetre különösen kesernyés, talán a napok óta folyamatosan fogyasztott yerba mate keserű zamata, talán a felejtés sokadik íze volt. Mindenképpen Léna érdeme: az ő ajándéka volt a hatalmas zsák dél amerikai tea, és én még azt is kinézném belőle, hogy belekevert valamit, ami ezt a folyamatot elősegíti. Azt legalábbis óhatatlanul előidézte, hogy Olívia már-már indokolatlan mértékben tele volt energiával –avagy insomniában szenvedett. Végre rávette magát, hogy üzenjen Lénának, megköszönve a jótékony hatású yerbát, és meginvitálva barátnéját egy több napos Zwijndrechti látogatásra.

Szó, ami szó, Léna vállalta, bár nevetségesnek találta, hogy egy többszáz éves nő ilyet kér tőle. Hogy hozzon el ő pár könyvet Olétől… ez bizonyára valami játék, hát persze, hogy az, minden jel szerint Olívia összes ellenérzése szertefoszlott a Groot Schjin iránt, nem lehet, hogy amiatt nem akart ellátogatni a csillagászhoz. Léna minden eshetőségre vagy képtelenségre felkészülve megemlítette Ole Christensennek, hogy szívesen látná a birtokán, remek lenne, ha megosztana vele néhány csillagászati alapismeretet…estébé, nem untatjuk halálra a közönséget, a következő jelenetben szeretnénk, hogy ezek ketten, mármint Ole és Olívia fesztelenül beszélgethessenek. A csillagász szabadkozik, sok munkájára hivatkozik, de végül elfogadja a meghívást, bár szöget ütött a fejében az a nő, aki pár nappal ez előtt betért az ószeres boltba, és szintén asztronómia iránti érdeklődését kívánta kielégíteni, és ehhez az ő segítségét kérte.

És aki, természetesen, nem látogatta meg azóta sem, pedig ő többször tartózkodott barátja régiségboltjában, hátha legalább hall valamit a különös fiatal hölgyről. Tréville, milyen furcsa név, illetve, ha jól emlékszik, az egy francia kisváros, ott most hétágra süt a nap (ehhez nem kell jósnőnek lenn). De milyen remekül beszélt az a nő flamandul, pedig ha Tréville városból származik, akkor vitathatatlanul francia anyanyelvű. Ki tudja, talán nem látja soha többé. Talán nem mondok újat azzal, hogy ezt az a bizonyos kisasszony sokkal jobban bánná. Ezért is használja ki az alkalmat, hogy Lénával együtt városi séta címén ellátogasson abba a bizonyos ószeres üzletbe, hátha a tulajdonos, ki jó barátja, megint a csillagászra bízta a boltot pár órára. Olívia dolgát megnehezíti, hogy már nem jósnő. Kénytelen messziről lopva belesni az ablakon. Nem látja odabent a magas, karcsú alakot. Lénára néz, mi legyen. Léna visszanéz rá, elmosolyodik. Olívia mégis belép az üzletbe, Léna nagy meglepetésére valóban azért, hogy eladjon egy kis teknőspáncélból való, aranyveretes ládikát. Kifinomult eleganciára valló darab. Az árából lesz idő a la preparatión minutieuse -re, hogy azután megint felléphessen a cirkuszban. Addig meg nem árt ellátogatni Antwerpen egyik ódon hangulatú, s valóban ősrégi vendéglátóipari egységébe. A Bohémia söröző. Elárulom, ilyen nevű bár Sevillától Budapestig minden említésre méltó városban van, ebben az egyelten esetben bátran rá merem bízni magam a fékezhetetlen írói fantáziára, s ezzel implicit kommunikálom a közönséggel, hogy a krónikámban szereplő adatok mindegyike valós alapokkal rendelkezik.

Beült hát a két barátné és nem meggyes Farot, hanem félbarna Chimay Rouge-t fogyasztottak. Jókedvűen megtárgyalták, mit terveznek végrehajtani és létrehozni az Újévben, Léna akar építeni egy új kemencét, mert a régi már nagyon régi, meg hogy mi mindenre lesz szükségük, Olíviának például nem ártana egy istálló- na meg egy ló, de az megoldható, Léna boldogan neki adja az egyiket gyakorlás céljára…de Olívia nem szívesen cserélget, hisz tudod, Léna- és ha neked adnám? -Nem is tudom…ne szerénykedj- nem arról van szó…-Megértem, ha te akarsz választani. Gazdag nő vagy, vegyél egyet.

Nyílt az ajtó. Harmincharmadszor aznap este, de ezúttal kicsoda lépett be? Olívia rémülten fordult meg, ahogy a Léna arcán megjelenő kifejezést észrevette. De nem, nem Roland. Sötét volt a helységben, Olívia azt hitte, káprázik a szeme, mit keresne itt épp Ole? A férfi leült a söntéshez. Olívia nézte. Léna mosolygott magában.

Vajon mi következik?

Folytatás.

Traverser

-Putain de pion...dit Olivia et jet le figure a travers de la fenêtre -heureusement ouverte -, justement à les pieds d'un chat noir, qui traverse ce momente le petit jardin.
Et elle ne sait pas, en train de commencer a repasser sa vêtement (pas le «putain de cravat» du person dont nom on ne prononce plus), que ce momment il y’a deux variacions d’autre fois. Un ptit caudeaut pour Olivia avec beaucoup d’amour:
l’auteur heureuse au jeu, malheureuse en amour.*


Olívia megfordította a lemezt és megszólalt Piazzolla Otoño porteño(Kikötői ősz) című tangója, a fekete macska felkapta a fejét, és a ex-jósnő kis híján felborította a hatalmas kristályvázát, amelyről éppen a port törölgette, mert a baljós állatot egy szürke alak követte, elegáns mozdulattal szökkenve át az alacsony kerítésen.
«Merde», gondolta Olívia, szokás szerint, franciául. A szürke alak kék-fekete csíkos bársonykalapot viselt. Bekopogott az ablakon. Olívia arra gondolt…hmm, ez pont úgy néz ki, mint az egyik artista a cirkuszból, na ne, de kár, hogy Pierre rég halott…volt vagy háromszáz évvel ezelőtt, hogy egyszer véletlenül…na igen, szóval megcsókolt». Mondanom sem kell, Olívia lódít. Nem lehetett háromszáz éve, maximum kétszáz, mert az a bizonyos eset, amikor Pierre megcsókolta egy előadás utáni megkönnyebbült pillanatban, az pont egy hónappal az előtt történt, hogy Olívia úgy döntött, Rolandra áldozza életei hátralévő részét. De ez a szürke alak fiatal volt. Egészen biztos, hogy artista vagy…na ne, bohóc nem lehet, de annyi biztos, hogy az a kék-fekete bársonykalap nem hétköznapi viselet.
Kinyitotta az ablakot. A fiút Mauricnak hívták, és valóban artista volt. Trop beaucoup de coincidence**: pont annak a cirkusznak dolgozott, amelyiknek anno Roland szomorú bohócnak álcázva. Lássuk csak, lehet, hogy el kéne feledkezni erről a mellékes, zavaró tényezőről, és mondjuk beengedni, ne adj isten behívni Maurict, akkor is, ha ez már valóban csak egy lakókocsi, nem pedig egy palota. Mauric azért szökkent be a kerítésen, mert a macskáját követte. Szó szót, egy pohár bort egy másik, és nem vették észre, hogy a macska miért nem borította fel a méretes kristályvázát.
–Felkérhetem egy táncra? –kérdezte Mauric, és ahogy ezt mondta, a hangja kísértetiesen emlékeztetett Pierre. De Olívia szíve csak a tangótól vert sebesen, és arra gondolt, ez a fiú valóban tud tangózni, ez a fiú valóban alig húszéves, és ez a fiú komoly ízületi problémákkal fog küzdeni, ha megöregszik –ahogy ő is. Előszedett egy üveg pastisse-t. Megjegyzem, még mindig túl sok minden fért el abban a lakókocsiban ahhoz képest, hogy csak egy lakókocsi volt. De hát, ahogy a nagymamám szokta mondani a retiküljére, „ne aggódj, beleteszlek téged is”.
Abba az estébe szintén jó sok minden belefért volna, de…de Olívia semmi mást nem akart, csak egy jót beszélgetni, egy jót mulatni, és felejteni. Hajnal felé kisétáltak a Groot Schjin partjára, addigra a felejtés illúziója annyira megszilárdult, hogy Olívia ragaszkodott hozzá, mert megfelelő mértékben ittas volt ahhoz, hogy ne kerülgesse a gutaütés, amikor átmennek a sokat emlegetett híd alatt, és látszólag teljesen véletlenül oda lyukadnak ki, ahol anno a császári palotának beillő lakókocsi állt… és a kocsi hűlt helyén az óta elolvadt hó után éledező fűben megpillantanak egy madártetemet.
Olívia egy csapásra kijózanodik, odamegy a döghöz. Galamb. A postagalamb. Kitört nyakán a tollak irracionális szöge, mint örvény mutatja az elkövető kegyetlen indulatának hevességét. Üveges fekete szemében Olívia úgy látja a saját tükörképét, mint egy viaszbábút. Mondanom sem kell, egy levélke is fekszik a kis tetem alatt. Lendületes, fekete tintás kézírás, «Ma chérie, donnez-moi un seul mot! Je te…»***
A levél a tetemmel együtt egy kicsi gödörben végzi, lényegében olvasatlanul.

Je te…


Folytatás következik. És bocs, hogy a végével mégis elrontottam ezt a petit cadeaut-t, ezt a szép estét.








*-Nyomorult sakkfigura!-mondja Olívia, és kihajítja a fekete parasztot a szerencsére nyitott ablakon át, épp a kerten e pillanatban átvágó fekete macska lába elé.
És ahogy elkezdi kivasalni a ruháját (végre nem a «putain de» nyakkendőjét annak az embernek, akinek a nevét sem mondjuk ki), még nem tudja, hogy megint több variáció lesz. Egy kis ajándék, Olíviának szeretettel:
a szerző, ki oly szerencsés a játékban, amilyen szerencsétlen a szerelemben.

**=Túlzottan sok egybeesés

***=«Drágám, csak egyetlen szót kérek! Én…téged...»

A csillagok állása kedvező

 


Olívia annyira megrökönyödött és elbizonytalanodott, amikor meglátta a neki háttal álló férfit, aki mellesleg valóban Ole Christensen Rømen, dán származású csillagász volt, hogy nem is mert megszólalni. Csak nézte a magas alakot, akinek a haja nem is szőke volt, hanem kissé őszes, termete mégis erőt sugárzott, bár látszott, hogy inkább sovány, mint izmos. Csak nézte, és valójában nem csak nem bírt megszólalni, hanem gyönyörködött is benne: nem tudta volna megmondani mitől, de már abban, ahogy a férfi ott állt, és valószínűleg egy könyvet lapozgatott, volt valami megfoghatatlanul finom és előkelő. Talán a tartása, talán, az öltözete, bár az, inkább egyszerűsége által volt elegáns.

Mindenesetre ő arra gondolt, ha ez a férfi valóban Ole Chirstensen Rømen , az azt jelentené, hogy becses jósnői képessége megmaradt, noha a fiatal szerzetes, aki állítólag fel volt szentelve, feloldozta őt ez alól is.

Engedtessék meg egy szerzői közbeszólás, Antal védelmében, ki oly kevéssé illik e kétes egzisztenciáktól népes, kegyetlen valóságba. Olíviának élete több száz éve alatt, amellett, hogy természetesen a mai Benelux államok hivatalos nyelveit tökéletesen beszéli, volt alkalma megtanulnia dánul is, valamint unalmas óráiban tetemes mennyiségű enciklopédiát is átnézett. Nem kell jósnői tehetséggel gyanúsítanunk őt, hisz egész egyszerűen a tudományos könyvek valamelyikében találkozhatott Ole ChristensenRømen nevével, s azzal a nem elhanyagolandó információval, hogy Ole csillagászi tevékenysége nem elhanyagolandó jelentőségű. E fontos információkhoz vajon tartozott-e portré ? Nos, ezt nem tudhatom, de talán nem is érdekes, hisz a korabeli rajzolók úgyse lettek volna képesek átadni Ole Christensen alakjának eredendő sugárzását. Úgy értem, a csillagász megjelenése tetőtől talpig magabiztos bölcsességről és nyugalomról árulkodott, hangja is határozott volt, és a legkülönösebb az volt az arcában, hogy szája sarkában egy mindig jelen levő, de nem hivalkodó mosoly bujkált.


–Jó napot, hölgyem, miben segíthetek?–kérdezte flamandul, ahogy megfordult, mert Olívia kíváncsi lett, valóban Christensen-e, és megmozdított egy tárgyat a zsúfoltan megpakolt polcok valamelyikén. Ezért gyorsan össze is kellett szednie a gondolatait, mert rögtön az kezdte el érdekelni, vajon mi lehetett a könyv, amit Christensen olvasott az ajtónak hátat fordítva. De hiába nem volt már jósnő, több évszázad tapasztalata akkor is a fejében volt, ha teste most már valóban huszonöt év minden báját birtokolta. Azaz, vágott az esze. És ki tudja, a könyv iránti érdeklődésen kívül, min járhatott.

–Jó napot uram, Olívia Tréville vagyok, és azért jöttem Antwerpenbe, hogy tudományos ismereteimet bővítsem. Szeretnék néhány könyvet venni, leginkább a csillagászat érdekel–vágott bele in medias res. Ami, mellesleg igaz is volt, leszámítva azt, hogy valójában egy pillanattal ez előtt jött rá, hogy ezért jött. Háromszáz év meny és pokol után egy perc alatt világossá vált, a csillagászat ugyanolyan jó móka, mint a tenyérjóslás, vagy a kristálygömb- leszámítva azt, hogy a csillagászat ráadásul valóságos.

–Milyen különös, noha ebben a boltban nem árulnak könyveket, jómagam a tudomány embere vagyok. Csak pár órára bízta rám a boltot a tulajdonos, aki jó barátom. Ole Christensen a nevem, ha valamelyik délután kedve tartja, látogasson el hozzám könyvekért. Bár nem lakom közel, a külvárosban, Wijnegem felé van a házam. A Groot Schijn partján.

Olíviának nagyon furcsa volt ez a hirtelen meghívás, bár kétségkívül örült volna neki...de mondanom sem kell, ez a keresetlenség, ez az azonnali meghívás úgy érezte, nem vall egy olyan nagy tudósra, mint Christensen. Gyanakodott, és a Groot Schijn említése még inkább felkeltette bizalmatlanságát, hisz a folyó egyik hídja alatt esett meg az az emlékezetes találkozása az ördöggel.

–Nagyon köszönöm a meghívását, uram. De sajnos nem fogadhatom el –Olívia mesterkisasszony törte a fejét valami épkézláb kifogáson, de úgy érezte, a csillagász átható tekintete a gondolataiba is belelát. Szó se róla, nem kezeskedem érte, hogy ha nem Ole Christensen Rømen lett volna az, nem igyekezett volna képzeletben levetkőztetni az ifjú hölgyet...de a csillagászt Olívia kebleinek látványánál jobban foglalkoztatta a kebleket megvilágító fény sebességének megmérése. Sajnálom, mert, ahogy azt már a korábbiakban érzékeltettem, az ifjú hölgy nem kizárólag tudományos érdeklődéssel feledkezett bele a csillagász sötétbarna szemébe.

Mit szépítsem a dolgot, Olívia huszonötévesnek érezte magát. És nem talált kifogást, amiért nem fog ismét a Groot Schjin partjára látogatni, de biztosította Olét, hogy a könyvekért majd elküldi egy barátnőjét, és elejtette, hogy a beszélgetés helyszínéül szolgáló üzletben is szívesen venne egy találkát, mert kételkedik benne, hogy egyedül sokra menne a tudományos szövegekkel. Ez valahogy úgy hangzik, mint a bélyeggyűjtemény klasszikus esete.


Folyatás...

Az Újév első napján Olívia megelőzi a sorsát

(És a szerzőt)

–De mégis mit csináljak a kristálygömbömmel... – gondolta morcosan még félálomban, mert a keleti fekvésű lakókocsi apró ablakán beáradó bíborszínű napfény nem hagyta, hogy elfeküdje az ismét mahagóniszínű frizuráját. Felült, és szórakozottan a gömbön felejtette a kezét, mert pont elérte az ágya melletti éjjeliszekrényen. Csak az a bizonyos bíborszínű napfény játszadozott a hajdani jósnő érzékszerveivel, vagy a hajdani jósnő még annyira félálomban volt az Újév első napján, hogy úgy látta, felkavarodik a gömb szilárdsága, és mintha egy elmosódott alak kezdene kirajzolódni benne? Ezt már soha nem tudjuk meg, mert az az átkozott postagalamb már megint kopogtatott a parányi ablakon, és ez annyira ráijesztett Olíviára, hogy kis híján leverte a gömböt...na, azt azért mégse tenné.

Ezen egy percre eltűnődött, és ez az egy perc szándékosan hosszúra nyúlt, ő meg még mindig úgy tett, mintha észre se venné azt az átkozott postagalambot. Végül akármilyen hosszúra nyúlt az a perc, el is telt, és neki még mindig nem akaródzott kinyitni az ablakot. Nem esett meg a szíve a madáron, hiába volt odakint legfeljebb mínusz egy fok. Inkább ölébe vette a kristálygömböt, mert a ciklámenszín ködön át egyre határozottabban vélte megjelenni azt az alakot. Magas, sovány férfi volt. Nem Antal alakja, nem, annál valahogy...mintha szőkébb lenne, bár ez képtelenség, mert színe nem volt a képnek. Nem szőke, de a bőre fehér, haja világosbarna…Olívia annyira elfeledkezett magáról az örökifjú kíváncsiságtól hajtva, hogy azon kezdett gondolkozni, ezt az embert Ole Christensen Rømennak hívják, és hogy bizonyára egy Dániából való csillagász. (Ole ejtsd [Ule]).

Kis idő múlva természetesen a hajdani jósnő felébredt. A kristálygömbre nézett. Nem volt benne semmiféle alak. A szerencsétlen postagalamb meg… na, az is elszállhatott, hiába várva bármilyen reakciót a kitartó és idegőrlő kopogtatásra. De Olíviának szöget ütött a fejében Ole Chirstensen. Még akkor is ő járt benne, amikor a reggeli kávé –helyett tea–, és a cigaretta –hiánya– után a piacra indult zöldségért, és persze az nem foglalta a becses helyet ifjú, szeleburdi eszében, hogy január elsején nincsen piac sem Zwijndrechtben, sem Antwerpenben. Minden jel arra mutat, nagyérdemű publikum, hogy Olívia valóban huszonöt éves lett. Esetleg huszonnégy. És hogy valamiféle művésznő, amilyen álmodozó…Meg, hogy elkezdett vigyázni a drága egészségére. 
Ennyi elég is lenne az Újév első anekdotájának…de a szerző nem végez kontármunkát.

Elárulom hát, hogy mire Olívia a hiábavaló zwijndrechti piaci látogatás után Antwerpenbe ért, kiment a fejéből a reggeli incidens a kristálygömbbel, meg a galambbal. Egyébként sem tudjuk, hogy mindez álom volt-e, vagy valóság, mindenesetre, ha már ott volt, úgy döntött, tesz egy próbát, hátha bebocsátást nyer Antalhoz a templomba. Fogalma sem volt, hogy mennek ezek a dolgok. Ahogy szintén dolgavégezetlenül elhagyta a Berchem városrész piacát, egy kis utcán befordulva a sarkon egy ószerest pillantott meg. Nem volt szüksége semmire, amit egy ószeres üzlet kínálhat, mégis, érezte, hogy azonnal be kell lépnie. Antal temploma megvárja. 
A férfi, aki vélhetőleg az üzlet tulajdonosa volt, háttal állt az ajtónak, nem hallotta meg, hogy Olívia belépett. A nőnek mégis majd’ elakadt a lélegzete. Ole Christensen Rømen volt az.


Folytatás következik. Mert "soha se mondd, hogy vége, csak azt, hogy ennyi megérte...és az a pont, megvolt.