Variációk(?)

-mondd, hogy kezdettől összejártál azzal a vörös rókával, vagy azzal a fekete éjjeli pillangóval, édes-mindegy... előbb elhiszem, mint ezt a szemérmetlen hazugságot, hogy beteg vagy és el kell menned- Olívia, az egykori díva, a hajdani jósnő, ki eladta lelkét az örök életért, nem volt képes visszatartani, amit a harag és a keserűség mondatott vele. ebben is fiatal maradt.
Roland lehet, hogy meglepődött, mert nem gondolta, hogy tisztes korú szeretője ilyen fruskához illő reakciót produkál majd. de ugyanilyen meglepő volt számára a saját reakciója is: varázserejéből bőven kitelt, hogy a patinás réz kávéfőzőből hirtelen feltörjön az a megszokott morcos hang és az a keserű illat, ami reggelente oly sokszor adott erőt a jósnőnek. Olívia pedig annyira elcsodálkozott, hogy egy hang nem jött ki a torkán. gondolkodni is elfelejtett, egyszerűen arcon csókoltra Roland-t és megköszönte a kávét, ami szintén váratlanul az éjjeli szekrényen termett. cukor nélkül, sok tejjel, éppen ahogy e pillanatban vágyott rá.
 felhajtotta. 
még mindig küzdött a könnyekkel.
és Roland nem is sejtette, hogy varázsereje még mindig Olíviától függ. hogy ha elveszti szerelmét, akkor ugyanolyan váratlanul, ahogy a kávéfőző megszólalt, ugyanolyan meglepetésszerűen, ahogy az újdonsült mágus még aznap este levarázsolta az egykori jósnő bordó csipke fehérneműjét, ez a hatalom is visszakerül annak kezébe, akitől eredt.

traedme del puerto

la baba de las olas, una gaviota, un vestido de boda,

o algo blanco,

 para envolver mi cuerpo despellejado.

teneis todo el tiempo

porque los besos de mi amor me ha perforado el cranio

y se ha caido el reloj.

Variációk 2.

"És hogy ez után mi történt – azt tudjuk. Azután pedig...
Azt lehet, hogy még a jósnő sem, hiszen azt még én magam sem találtam ki."

Így szólt a legutóbbi befejezetlen. De hogy mi történt ez után, azt ma sem tudjuk...azaz hogy, felmerül néhány aprócska rejtély. De ne szaladjunk a történet elébe, lássuk, hogyan is állnak a dolgok napjainkban. (Napjainkban?- álljunk meg egy szóra, ezek a figurák régente csak éjjeleiket, s azokat is meglehetősen futólag áldozták együttléteik féktelen vigasságára - s ez talán így volt jó. Talán - de ezzel nem akarok újabb bizonytalanságot plántálni már elbeszélésem kezdetén.)

Maradjunk annyiban, hogy az ébenfekete gyalog fémes hangja fülsértő volt, ahogy Roland megtette a végsőnek szánt lépést, Olívia torka kiszáradt és nem hagyta, hogy átfusson az agyán a lehető legnyilvánvalóbb megoldás, kortyolnia kellett egy jókorát az asztal sarkára készített abszintból.
-Sakk-ma...-harapta el a szót Roland,  mert nem volt matt, és Olívia elméje rögtön kivilágosodott. 
Roland nem volt bohóc többé, s talán szomorú sem, de ő sem volt már jósnő. Néhány percen belül önként elvesztette a játszmát és büszke volt rá. Bizonyítékként szolgált, hogy talán utolsó bűbája sikerrel járt. Szerelmével, ami már tagadhatatlan volt és végleges, átruházta Rolandra minden varázsát. Roland ezért nem volt többé szomorú harlekin: mágus volt és minden egyes sakkjátszmában megverte nem csak Olíviát, de bárkit a föld kerekén. Csalhatatlan...
Olíviát  nem aggasztotta, hogy cserébe az ő hatalmának vége. Még mindig földöntúli gyönyör volt számára ez a különös utazás.