...egyelőre
egy karabéllyal a kezében- illetve a retiküljében, melyet a kezében tart- lép be az ajtón, és nem akarom tudni, mi
készteti arra, h fegyverhordozóból fegyverviselővé lépjen elő...
Ole ránézett Olíviára. Olívia visszanézett rá.
-Min csodálkozik...-és majdnem hozzátette, hogy mester, annyira lenyűgözte az asztronómus csillagvizsgálónak beillő otthona. A falakat és a plafonokat térképek borították, mint minden valamirevaló entellektüell lakásában -csakhogy ezek a térképek az eget szemléltették, majdnem a Hubble teleszkóphoz méltó alapossággal. Persze, ez költői túlzás, de engedtessék meg a szerzőnek, hogy ezzel érzékeltesse Olívia elragadtatottságát.
Ole kissé értetlenül elmosolyodott.
-A retikülje súlyán, madémioselle...mintha magát a Larousse enciklopédiát hozta volna el.
-Ó nem...-mosolyodott el Olívia is-, talán meg fog lepődni, de nem röstellem, mordály van benne. Ne szörnyülködjön, egy fiatal lány soha nem lehet elég óvatos, estefelé, a Groot Schijn partján.
- Ne aggódjon, majd hazakísérem.
Olívia nem ragaszkodna hozzá, hogy a csillagász szemrevételezze a már belülről sem császári palota méretű lakókocsit. Ismerjük be, ezen nincs semmi csodálnivaló.
Bár én még nem tudom, mit forgat a fejében, az estét mindenesetre egy üveg kellemes, de semmiképpen nem tüzes vörösbor elfogyasztása mellett az univerzum igen érdekfeszítő és igen széleskörű témájának szentelik; többek között Ole beszámol arról, hogyan számította ki a fény sebességét.
(Kulturális adalék, mely egy ténylegesen létezett dán csillagász tényleges számítására utal[1].)
Szó, ami szó, a beszélgetés a bor fogytával egyre inkább személyes, illetve földi halandó szempontból nézve közelebbi kérdésekre terelődött. Ismét szóba került a lőfegyver kérdése, és Olívia elárulta Olénak, hogy biz az a lőfegyver konkrét indokkal foglal helyet a finom női táskában. Ole pedig a bajsza alatt mosolyogva, bár nem volt bajsza, de érti mindenki, hogy értem, szemtelen kíváncsisággal a hangjában megkérdezte, hogy netán baljós előérzet gyötri…ha szabadna tudni, persze nem akar tolakodó lenni…a baljósnői előérzetekkel nem alaptalanul küzdő Olívia a szavába vág:
-Tudja, nem mindig voltam ám szolid, külvárosban élő, antikvitásboltokban csillagászati atlaszok iránt érdeklő hölgy. Ahogy azt maga is kitalálhatta, hisz látott, amikor a Bohémiában söröztem egyik este…és, megvallom, hát nem manapság jöttem a világra. Na, elég a mellébeszélésből –a huszonötödik életévét nem túlzottan rég visszanyert kisasszony úgy néz ki, a Réserve Chateaubriand hatására mindjárt kifecsegi a nagy titkot, ami egyszerre nem tűnik neki többnek, mint akármelyik futó kaland egy több száz éves nő életében.
-Bevallom, jó okom van félni. Életem utóbbi éve…- na, ezer ezért nem volt, hiába a sok bulgakovi idézet, nem a valódi Wolanddal álltunk szemben- éveit az ör…egy igazi őrült volt az a férfi, akivel leéltem…még mindig tartok a bosszújától.
-Hm…- nyugtázta a csillagász a hirtelen jött, sarkalatosnak szánt vallomást, és még mindig mosolygott
- Bizonyára a kegyed szépsége őrjítette meg, arra nem gondol, Olívia?
Élettani ismereteim kevesek hozzá, hogy tudományos alapot szolgáltassanak a ténynek, hogy az évszázadok során oly sok hamisságot megtapasztalt Olívia, elpirult. Sosem gondolta volna, hogy egy csillagász, egy ilyen ilyen kifinomult úriember, önös érdek nélkül bókolna neki. Talán siralmas, hogy a fent említett korának köszönhetően már-már kiégett ex-jósnő e szerény bók hallatán ilyen reakciót produkál…
De tudjuk be ezt is a Réserve Chateaubriand hatásának.
A folytatás pedig, ki tudja, mi lesz. (Következik.)
[1] https://www.geogebratube.org/student/m23596
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése