- Boldogabb voltál...boldog voltál...és itt maradtál volna velem... motyogta.
- De nem voltál valószerű, ugye tudod, miről beszélek?- Roland szerencsére még mindig szendergett. Legalábbis úgy tűnt. Lehunyt szemmel hajtotta fejét Olívia ölébe, és ha ébren is volt, egészen mindegy, hiszen jobb fülére majdnem teljesen süket volt, a balt pedig betakarta a jósnő ruhájának habos csipkéje. És hiába, hogy a bohóc nagyothallása nem volt közte a számtalan új titoknak, melyekről Olívia fokról fokra értesült, a jósnő folytatta monológját.
- Igen... hiába fájlalom, nem bírtál a hatalommal, amit rád ruháztam. Hiszen nem volt hihető. Nem voltál hihető. Olyan voltál, mint egy magassarkúban botladozó kétéves, imbolyogtál, mert kételkedtél, követeltél, mert nem hitted el, hogy minden a tied lett, és bármibe belerúgtál, amibe nem kapaszkodtál. Bár boldognak tűntél időnként, az sem volt hihető, mert nem te voltál boldog, ó nem...- felsóhajtott. Már teljes mértékben elfeledkezett arról a lehetőségről, hogy Roland hallja, amit mond- nem te voltál boldog, hanem, a mágus, az, aki nem te vagy. Roland, a mágus. És te valójában bohóc vagy...szeretlek, szomorú bohócom, hiába szerettem Roland-t a mágust, mégis te... te vagy, akinek igazán kellek.
A bohóc belekapaszkodott a jósnő combjába. Hallotta vagy nem a monológot, e pillanatban az volt az egyetlen biztos pont az életében. Boldogabb volt-e vagy sem, képes volt-e a boldogságra, vagy sem- a jósnő volt az egyetlen, aki miatt ez a kérdés felmerült. Mármint, hogy egyáltalán képes lehetett.
És ha más nem, az a baldachinos ágy,az az éjszaka, az a pillanatnyi fiatalság megint egészen hihető és valószínű színigaz volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése