Az ablaknál ült,
mosolygott. Ősz fürtjei harmonikusan keretezték kerekded arcát. „Épp, mint
Roland…”gondolta Olívia. „Na de álljunk csak meg, Roland se nem ősz, se nem
kerekded. És főként… az az édeskés, nagypapis mozdulat, ahogy valakinek integet
az ablakon keresztül –az iss…koláját (!)ez nem lehet Roland” fakadt ki a jósnő,
ahogy kristálygömbje fölé hajolt.
Nem hiába volt tilos
minden írott és íratlan boszorkánytörvénykönyv szerint a saját jövőjükbe nézni. Olívia
kétkedve zavarta össze a képet, és igyekezett másra gondolni. Nem vitás, a
festett szénfekete üstökű Roland csakis festett szénfeketén az igazi.
Mi legyen hát… fordult
meg a kósza gondolat Olívia fejében. Az abszinttól volt-e homályos, vagy a
késői óra adta, hogy bizonytalan körvonalakat öltött? A jósnő mindenesetre nem
óhajtott a jövő kifürkészhetetlen titkaiba mélyedni. Roland-t akarta, csak
ennyit érzett. De Roland… Roland bohóc. Roland nem lenne képes belépni az ő mágikus
világába. De Roland… oh, én szomorú bohócom, leszel-e nélkülem valaha nem
szomorú… és nem csak egy bohóc… én így szerettelek. De ha megint elmész… és az
én fiatalságom, annak is vége” hajtotta fel az utolsó korty abszintot a jósnő,
s ezzel az estének be is fellegzett.
Nem tudja senki,
ezután ki tette boldoggá a szomorú harlekint. Talán már senki… de az sem
kizárt, hogy egy kitalált hajnalon visszatért a belülről királyi palotának
beillő lakókocsiba – és megint elölről.
Adja a kristálygömb,
hogy ez legyen az valódi variáció. Mert hiszen ketten együtt többet érnek, mint külön-külön egy bohóc, vagy egy boszorka...
(Sic. az érzelgős befejezés.)(Mármint, manapság sikk...)
(Sic. az érzelgős befejezés.)(Mármint, manapság sikk...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése