Variációk helyett

-sosem hittem volna...-mondja egy esős délutánon Olívia, hangjában ugyanazzal az élvezetes ásítással, amivel egy özönvíz előttinek tűnő délutánon Roland fogadkozott, hogy sohasem akarja elhagyni. Mármint, a félreértések elkerülése végett, ezt a várost.
Roland gyengéden megcsókolja a száját és kölyökkutyához illő incselkedéssel az arcába harap. És bár nem tudja, mit nem hitt volna a jósnő, amit minden bizonnyal jó előre tudott, nem is firtatja.
Mondanom sem kell, Olívia, akárcsak annak idején Roland, lódít... bár ez nem hallatszik át azon a pontosan olyan fakószőke hangon, mint ő maga. Azon a hangon, ahogy az afféle dolgokat szokta mondani, amiket talán ő maga sem gondol komolyan. Vagy talán túlságosan is.
Végül is, Roland elhagyta a várost -de Olíviát nem- a jósnő pedig ma is emlékszik rá, hogy pontosan ebben bízott, mikor fakószőke hangján azt mondta neki, "akkor maradj itt, én szomorú bohócom". Így hát akkor hazugság volt a hangjában az a "talán ő maga sem gondol komolyan"-végtére is, jósnő volt. 
Inkább most nem hiszi el, hogy Roland, akit időtlen idők óta ismer, és tudja róla, hogy festi a haját, tudja, hogy milyen szomorú volt a fehér festék meg a hétmérföldes mosoly alatt, amikor még bohóc volt, hogy ez az ember, aki ma már se nem bohóc, se nem szomorú, még mindig örömét leli az ő kortalan szerelmében.
Egy kicsit elbizonytalanodik, mert sosem hitte volna, hogy ő, a hajdani díva, a hiú nő, aki eladta a lelkét az örök fiatalságért, egyszer majd arra ébred egy esős délutánon, hogy már az sem érdekli, hogy a varázserejét ennek a vénségére piperkőccé lett bohócnak adta...
Miért is?
Sosem hitte volna, hogy valaha megtalálja az értelmét örök fiatalságának. De azt sem, hogy egy férfi lesz az. Azt meg még kevésbé, hogy amint megtalálta, rögtön le is mond róla. Mármint az örök fiatalságról.