Mario Benedetti: A Másik/El otro yo

Átlagos fiú volt: kitérdesedett nadrágot hordott, képregényeket olvasott, csámcsogva evett, túrta az orrát, horkolt sziesztakor-mindent egybevéve teljesen hétköznapi Armando volt, egy dolgot kivéve: volt egy Másik Énje.

A Másik Én tekintete költészetet sugárzott, színésznőkbe bolondult bele, fondorlatosan hazudott, és elérzékenyült alkonyatkor. A fiút nagyon zavarta a Másik, barátai előtt kellemetlenül érezte magát miatta. Ám ez a Másik Én ábrándos volt, emiatt Armando sosem tudott olyan közönséges lenni, amilyen szeretett volna.
Egy nap Armando fáradtan tért haza a munkából, levette  cipőjét, kicsit megtornáztatta a lábujjait és bekapcsolta a rádiót. Mozart zenéje szólt, de ő elaludt. Mikor felébredt, a Másik keservesen zokogott. Ő hirtelen nem tudta, mihez fogjon, de azután erőt vett magán és nekiállt kimerítő alapossággal ócsárolni. Ez nem szólt semmit, de másnap reggelre öngyilkos lett.

A Másik Én halála eleinte nagy megrázkódtatás volt szegény Armandonak, de hamarosan rájött, innentől fogva tejesen közönséges lehet. Ez a gondolat megvigasztalta.
Csak öt napja gyászolt, majd kiment az utcára hogy megcsillogtassa új és tökéletes közönségességét. Messziről látta közeledni a barátait. Ez örömmel töltötte el, hangosan felkacagott.
Ám a barátai, ahogy elhaladtak mellette, észre sem vették, hogy ott van. A legrosszabb az volt, hogy meghallotta, amint egyikük így szólt: „Szegény Armando! Pedig milyen egészségesnek tűnt...”
És ő kénytelen volt abbahagyni a nevetést, érezte, hogy elszorul a torka, ami eléggé hasonlított a nosztalgiára.
Mégsem tudott igazi melankóliába süllyedni, mert minden melankóliája a Másik Énben maradt.




Traducido por Enuikő Rumi,
texto original:  http://ciudadseva.com/texto/el-otro-yo/