Hiszen mindennap fájdalom és bosszúság gyötri,
és még éjjel sincs nyugta szívének.
Préd. 2,23
Vannak
a képzelet birodalmában csodás tartományok, ahol a fák sóhajtoznak és a
kristálytiszta patakok énekelve csörgedeznek a tengerig, hogy
virágokkal ékes partjaik közt habjaikat a kék tengerbe veszítsék.
Messze e tájaktól, nagyon messze, van egy félelmes és talányos hely,
ahol a fák égnek emelik vézna kísértet-karjaikat, és a csend meg a
homály magány és pusztulás árnyát bocsátják a lélekre.
E vidéknek
legbaljósabb részén van egy kastély, fekete és hatalmas, csipkézett
vártornyokkal, bolthajtásos folyosója beomlott, a várárokban szennyes,
élettelen a víz.
Én ismerem, jól ismerem e félelmes helyet. Egy
éjjel, részegen bánattól s italtól jártam az úton, régi tengerésznóta
ütemére imbolyogva, mint egy öreg bárka.
Szerelmes dal
volt, mollban, egy egyszerű, vad nép éneke, szomorú, mint a luteránusok
énekei; szerelmes dal, mit komor, súlyos keserűség, a hegyek és erdők
keserűsége itat át. Éjszaka volt. Hirtelen roppant félelmet éreztem. A
kastély mellett találtam magam és beléptem egy üres terembe;
szárnyaszegett sólyom vonszolta magát a padlón.
Az ablakból
látszott a Hold, misztikus fénye bevilágította a dermedt, csupasz
földeket; a várárokban megborzongott a nyugtalan, gőzölgő víz. Fent az
égen az Arturus sejtelmesen és cinkosan hunyorgott. Távolabb egy máglya
lángjai csapkodtak a szélben. Száraz páfrányokból vetettem meg ágyamat a
fekete drapériákkal díszített tágas szalonban. Elhagyatott volt a
terem, mélyéből egy izzó fahasábokkal teli parázstartó világa derengett fel. A
terem egyik falánál hatalmas ingaóra állt, magas és keskeny akár egy
koporsó, fekete, szarkofághoz hasonló óraszekrénnyel,s fenyegető erővel
hallatta fémes ketyegését a hallgatag estéken.
“Ó, de boldog vagyok- mondogattam magamnak-. Többé nem hallom az utálatos emberi hangot, soha ezentúl.”
És a gyászos ingaóra fémes ketyegése egykedvűen mérte a bánatos órák elmúlását.
Az élet legyőzetett; megnyugvásra találtam. Lelkem élvezte az éjszaka rettenetét, jobban, mint a hajnalok fehér tündöklését.
Milyen
nyugodt voltam végre, semmi sem zavarta fel békémet; itt éltem le
életemet, egyedül, mindig egyedül, rágódva eszméim keserű legelőjén,
elvakult remények és balga ábrándok nélkül, egy őszi tájkép szürke
higgadtságával lelkemben.
És a gyászos ingaóra fémes ketyegése
egykedvűen mérte a bánatos órák elmúlását. A hallgatag éjeken egyetlen
mélabús hang, egy varangy brekegése volt a társaságom.
-Te is -szóltam az éji dalnokhoz- magányosan élsz. Rejteked mélyén neked sem felel semmi más, csak szíved lüktetése.
És a gyászos ingaóra fémes ketyegése egykedvűen mérte a bánatos órák elmúlását.
Egy
éjjelen, egy hallgatag éjjelen, valami ismeretlen borzalmat éreztem
meg, amint átsuhan lelkem fölött; valami meghatározhatatlan, mint egy
álom árnya a gondolatoktól felkavart tengeren. Kihajoltam az ablakon.
Odakint, a koromfekete égbolton dideregtek, reszkettek a csillagok,
végleten magányosságukban; a fekete földről egyetlen hang nem
hallatszott , egyetlen rezzenés sem. És a gyászos ingaóra fémes
ketyegése egykedvűen mérte a bánatos órák elmúlását. Füleltem,
hallgatóztam figyelemmel, semmi sem szólt. Csak a csönd, a csönd
mindenütt. Riadtan és kábultan rimánkodtam az éjszakában a sóhajtozó
fákhoz hogy kísérjenek sóhajaikkal, rimánkodtam a szélhez, hogy susogjon
a lombokon, és az esőhöz, hogy neszezzen a száraz leveleken az út
mentén, könyörögtem a dolgokhoz és emberekhez, hogy ne hagyjanak
magamra, kértem a holdat hogy vesse le ébenfátyolát hogy fürössze meg
szememet, örömtelen, halálfélelemtől zavaros szememet tiszta, ezüstös
tekintetében.
De a fák és a hold, a szél és a eső tovább
hallgattak. A gyászos ingaóra, ami pedig közönyösen mérte a bánatos órák
elmúlását, megállt, örökre.
Traducido por Enikő Rumi
Texto original: http://ciudadseva.com/texto/el-reloj/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése