Pío Baroja: Az óra/ El reloj

Hiszen mindennap fájdalom és bosszúság gyötri,
 és még éjjel sincs nyugta szívének.
Préd. 2,23



Vannak a  képzelet birodalmában csodás tartományok, ahol a fák sóhajtoznak és a kristálytiszta patakok énekelve csörgedeznek a tengerig, hogy virágokkal ékes partjaik közt habjaikat a kék tengerbe veszítsék. Messze e tájaktól, nagyon messze, van egy félelmes és talányos hely, ahol a fák égnek emelik vézna kísértet-karjaikat, és a csend meg a homály  magány és pusztulás árnyát bocsátják a lélekre.

E vidéknek legbaljósabb részén van egy kastély, fekete és hatalmas, csipkézett vártornyokkal, bolthajtásos folyosója beomlott, a várárokban szennyes, élettelen a víz.
Én ismerem, jól ismerem e félelmes helyet. Egy éjjel, részegen bánattól s italtól jártam az úton, régi tengerésznóta ütemére imbolyogva, mint egy öreg bárka.

Szerelmes  dal volt, mollban, egy egyszerű, vad nép éneke, szomorú, mint a luteránusok énekei; szerelmes dal, mit komor, súlyos keserűség, a hegyek és erdők keserűsége itat át. Éjszaka volt. Hirtelen roppant félelmet éreztem. A kastély mellett találtam magam és beléptem egy üres terembe; szárnyaszegett sólyom vonszolta magát a padlón.
Az ablakból látszott a Hold, misztikus fénye bevilágította a dermedt, csupasz földeket; a várárokban megborzongott a nyugtalan, gőzölgő víz. Fent az égen az Arturus sejtelmesen és cinkosan hunyorgott. Távolabb egy máglya lángjai csapkodtak  a szélben. Száraz páfrányokból vetettem meg ágyamat a fekete drapériákkal díszített tágas szalonban. Elhagyatott volt a terem, mélyéből egy izzó fahasábokkal teli parázstartó világa derengett fel. A terem egyik falánál hatalmas ingaóra állt, magas és keskeny akár egy koporsó, fekete, szarkofághoz hasonló óraszekrénnyel,s fenyegető erővel hallatta fémes ketyegését a hallgatag estéken.

“Ó, de boldog vagyok- mondogattam magamnak-. Többé nem hallom az utálatos emberi hangot, soha ezentúl.”

És a gyászos ingaóra fémes ketyegése egykedvűen mérte a bánatos órák elmúlását.
Az élet legyőzetett; megnyugvásra találtam. Lelkem élvezte az éjszaka rettenetét, jobban, mint a hajnalok fehér tündöklését.
Milyen nyugodt voltam végre, semmi sem zavarta fel békémet; itt éltem le életemet, egyedül, mindig egyedül, rágódva eszméim keserű legelőjén, elvakult remények és balga ábrándok nélkül, egy őszi tájkép szürke higgadtságával lelkemben.
És a gyászos ingaóra fémes ketyegése egykedvűen mérte a bánatos órák elmúlását. A hallgatag éjeken egyetlen mélabús  hang, egy varangy brekegése volt a társaságom.
-Te is -szóltam az éji dalnokhoz- magányosan élsz. Rejteked mélyén neked sem felel semmi más, csak szíved lüktetése.

És a gyászos ingaóra fémes ketyegése egykedvűen mérte a bánatos órák elmúlását.
Egy éjjelen, egy hallgatag éjjelen, valami ismeretlen borzalmat éreztem meg, amint átsuhan lelkem fölött; valami meghatározhatatlan, mint egy álom árnya a gondolatoktól felkavart tengeren. Kihajoltam az ablakon. Odakint, a koromfekete égbolton dideregtek, reszkettek a csillagok, végleten magányosságukban; a fekete földről egyetlen hang nem hallatszott , egyetlen rezzenés sem. És a gyászos ingaóra fémes ketyegése egykedvűen mérte a bánatos órák elmúlását. Füleltem, hallgatóztam figyelemmel, semmi sem szólt. Csak a csönd, a csönd mindenütt. Riadtan és kábultan rimánkodtam az éjszakában a sóhajtozó fákhoz hogy kísérjenek sóhajaikkal, rimánkodtam a szélhez, hogy susogjon a lombokon, és az esőhöz, hogy neszezzen a száraz leveleken az út mentén, könyörögtem a dolgokhoz és emberekhez, hogy ne hagyjanak  magamra, kértem a holdat hogy vesse le ébenfátyolát hogy fürössze meg szememet, örömtelen, halálfélelemtől zavaros szememet tiszta, ezüstös tekintetében.
De a fák és a hold, a szél és a eső tovább hallgattak. A gyászos ingaóra, ami pedig közönyösen mérte a bánatos órák elmúlását, megállt, örökre.




Traducido por Enikő Rumi
Texto original: http://ciudadseva.com/texto/el-reloj/

Mario Benedetti: A Másik/El otro yo

Átlagos fiú volt: kitérdesedett nadrágot hordott, képregényeket olvasott, csámcsogva evett, túrta az orrát, horkolt sziesztakor-mindent egybevéve teljesen hétköznapi Armando volt, egy dolgot kivéve: volt egy Másik Énje.

A Másik Én tekintete költészetet sugárzott, színésznőkbe bolondult bele, fondorlatosan hazudott, és elérzékenyült alkonyatkor. A fiút nagyon zavarta a Másik, barátai előtt kellemetlenül érezte magát miatta. Ám ez a Másik Én ábrándos volt, emiatt Armando sosem tudott olyan közönséges lenni, amilyen szeretett volna.
Egy nap Armando fáradtan tért haza a munkából, levette  cipőjét, kicsit megtornáztatta a lábujjait és bekapcsolta a rádiót. Mozart zenéje szólt, de ő elaludt. Mikor felébredt, a Másik keservesen zokogott. Ő hirtelen nem tudta, mihez fogjon, de azután erőt vett magán és nekiállt kimerítő alapossággal ócsárolni. Ez nem szólt semmit, de másnap reggelre öngyilkos lett.

A Másik Én halála eleinte nagy megrázkódtatás volt szegény Armandonak, de hamarosan rájött, innentől fogva tejesen közönséges lehet. Ez a gondolat megvigasztalta.
Csak öt napja gyászolt, majd kiment az utcára hogy megcsillogtassa új és tökéletes közönségességét. Messziről látta közeledni a barátait. Ez örömmel töltötte el, hangosan felkacagott.
Ám a barátai, ahogy elhaladtak mellette, észre sem vették, hogy ott van. A legrosszabb az volt, hogy meghallotta, amint egyikük így szólt: „Szegény Armando! Pedig milyen egészségesnek tűnt...”
És ő kénytelen volt abbahagyni a nevetést, érezte, hogy elszorul a torka, ami eléggé hasonlított a nosztalgiára.
Mégsem tudott igazi melankóliába süllyedni, mert minden melankóliája a Másik Énben maradt.




Traducido por Enuikő Rumi,
texto original:  http://ciudadseva.com/texto/el-otro-yo/