Vizet a tiszta pohárba!

Mert egy számomra nagyon fontos ember ma azt mondta, nyitottnak kell lenni és akkor történhet valami meglepő, amire magunk is meglepődünk, hogyan reagálunk. És mert a Topjoy üdítő kupakjában az állt "Relax!"... Úgy döntöttem hát, jobb elszégyellni magam és megpróbálni kijavítani, amit eddig elrontottam, mint elmismásolni és tovább gyűjtögetni a szégyent, mert félek kifejezni.
Lényegre!
Nem akarok figyelmetlen, agresszív és beképzelt lenni, mert valójában nem vagyok az. Valójában félek Tőletek, hogy meglátjátok, milyen védtelen vagyok, hogy meglátjátok mindazt ami mögöttem van és szégyellem. Hogy mennyivel kevesebb vagyok Nálatok, és nem tudok ettől (az érzéstől) szabadulni, meg attól a félelemtől, hogy emiatt meg fogtok vetni. Csodállak Benneteket, de ettől is félek...
A félelem nem jó megoldás. Mert csak még több félelmet szül. Pedig valójában tanulni akarok Tőletek. Megtanulni figyelni, reagálni, elfogadni. Mert arra vágyom, hogy ezt kapjam, és főleg arra, hogy ezt meg tudjam kapni, észre tudjam venni.
Ja, és Közétek akarok tartozni, emberek...de ez már túl nagy falat lenne a mai estére.
Folytatom: a mentegetőzés nem segít. De mégis kell, mert mégis valamit megmagyaráz. 
Régen jobb ember voltam, megtettem mindent másokért. Konkrétan egy emberért, akit nagyon szerettem. De ő ezt nem tudta viszonozni. Nem tudta úgy, ahogy nekem fiatal lányként jó lett volna - nem hibáztatom őt hanem azt gondolom, csalódásomért, ahogy az összes többi csalódásért, én voltam a hibás. De valami eltört bennem, nem tudtam már ölelni, nem tudtam már szeretni (senkit), mert féltem a fájdalomtól, amit tőle kaptam. Még rosszabb, hogy miután eltávolodtam tőle, vissza is adtam... (Rám férne egy kiadós gyónás, talán. De félre a cinizmussal.)
Klisék...
Klisék igen, ahogy az is, hogy ezen mindenki átesik... De van itt még valami. 
A titkom, amiből nem akarok elefántot csinálni és nem sajnálom magam miatta (sőt!!!), de mégis ide kell írnom, mert lehet h. ez a ludas: a balesetem(majdnem tíz éve majdnem halálos), ami miatt sok mindent elvesztettem. És amire hiába vagyok büszke, nagyon szégyellem is. Ami miatt néha gyenge vagyok (természetesen nem fizikálisan hanem mentálisan) és labilis, és ami miatt mindezt el akarom titkolni, nehogy megvessetek mert tíz éve pár hónapomba került hogy újra meg tanuljak járni.
Nem mentség.
Persze, nem is annak szánom, de most megpróbáltam magyarázatot adni zárkózottságomra, mimózaságomra, és arra ami úgy tűnik a felszínességem és figyelmetlenségem.
Ami védekezés.
Persze, ez is az...
hehehe...(ez meg főleg. kínos nevetés.)