Óda

Mate, ó,
te mindig vigasztaló,
ma te légy társam a magányban,
ma teremtsünk, ma  tengernyi itt a képzet,
kész mitológia...
Ó, te marasztaló matéria,
ma te mentsd meg belőlem,
amit a metamfetamin
magába temetne.
Ó, te támaszom,
temetőm helyett templomom,
oltalmam, ténfergéseimben atlaszom!

Ó, te metafizikán túlmutató
metagalaktikus mátrix!

-Olívia...ha most lát is valamit a teafüvekben, mindkettőnknek jobb lesz, ha elhallgatja.

Ahogy drága néhai nagyapám asztalához leülök, egy percre ellep a csend és a gyász...hogy utána mély levegőt vehessek, hisz, ahogy igazi íróhoz illik, a  lehető legkényelmesebb és legirracionálisabb öltözetben vagyok és kislámpánál ülök a szürke alkonyatban.
Tehát én vagyok a szerző. Az isteni, és majdnem mindenható szerző leghőbb vágya pedig az, hogy, ha csak még egyszer, ha csak egyetlen egyszer...
-... megkaphatnám őt...ezt az oly tiszta, oly erős és fiatal, mégis oly tudós férfit, ha csak egyszer ölelhetném ...évszázados életem oly sok szépségét, tapasztalatát és minden ki nem fejezett szeretetét ölelném bele, és tudom, megérezné, amit neki szánok...-gondolja Olívia mosolyogva, ahogy izmos combját átlendíti a nyereg másik oldalára, és fél szemével a szerzetesre pillant. Aztán, most már férfimód ülvén meg a lovat, egy kellékestől elkap egy áttetsző textil zsákocskát, majd laza mozdulattal a közönségbe szórja belőle a virágfejeket, ahogy könnyedén ügetve körbehalad.
A nép tapssal köszönti a művésznőt, Olívia pedig az ovációt követő pillanatnyi zavarodottság alatt megragadja a nyereg első kápáira erősített bőr fogódzókat, és a következő pillanatban tótágast állva poroszkál tovább. Újabb üdvrivalgás tör ki, a művésznő arcába vér szökik, míg a következő kört, szintén a bőrfogantyúkba kapaszkodva angol spárgában teszi meg.
Antalnak leesik az álla. Mi tagadás, bár én vagyok a szerző és tisztában vagyok vele, milyen hatással van a férfiakra a meztelen combok látványa, a szerzetest Olívia könnyed, fesztelen mozgása nyűgözte le. Az, hogy a most már valóba huszonhat éves nő, halandósága teljes tudatában, a legbájosabb mosolyával ajándékozza meg, miközben ha csak egyetlen másodperccel is elvéti a ló mozgásának ütemét, az életével fizethet.
Nem akarta végigülni az előadást, leküzdhetetlen vágyat érzett rá, hogy azonnal karjában tarthassa a művésznő nem is olyan törékeny testét. Arra gondolt, rögtön utánamegy, ahogy a nő kiügetett a porondról, de mivel az első sorban ült, ráadásul nem a bejáróhoz legközelebb eső ülésen, ezt bajosan tehette volna meg. Azért önkéntelenül felugrott, amikor Olívia produkciója végeztével jól megérdemelt üdvrivalgás közepette körbelovagolt és integetve eltűnt az egyik kapuban.
Visszanézett.
A szerzetes elcsípte azt a büszke, hálásan piruló pillantást, amit egyenesen neki küldött.Mégsem rohant utána azonnal, türelmesen végigülte az előadást, csak szünetben kereste meg, és akkor is, alig jutott szóhoz. Torkában dobogó szívvel gratulált, és kérdezte meg, megvárhatja-e, hazakísérheti-e az előadás után, pedig Olívia most egyáltalán nem csábító, inkább őszinte, keresetlen mosollyal felelte, örülne neki.Antal az előadás második felét már-már unottan ülte végig: hiába parádéztak az artisták, hiába bolondoztak a bohócok és hiába trükközött a bűvész -aki történetesen egy cseppet sem hasonlított Rolandra.

Antal esze csak azon járt, hogy ha csak egyetlen egyszer megölelhetné Olíviát, ezt a rejtélyes nőt, ki halandóként éppúgy dacol a veszéllyel, ahogy képes volt puszta emberségből, könyörületből leélni egy életet -vagy többet- a szomorú bohóc bőrébe bújt sátán oldalán, akkor abból az ölelésből talán megérthetne valamit ebből az oly paradox nőből, s ezáltal, lehet, hogy ebből a mégoly paradox emberi létből is.