Minden esetre

Ott hagytam abba, hogy folytatták útjukat a piac felé. Anélkül, hogy fény derült volna Antal elbizonytalanodásának okára, vagy esetleg arra, mit gondol a jósnői képességeinek immár búcsút intett Olívia arról, hogyan kéne alakulnia az előnyös testi adottságokkal megáldott szerzetes sorsának.
Illetve valami talán mégis kiderül: mikor a piacon a sózott hal és néhány rőf kelme megvásárlása után egyszer csak szembe jött Ole, egyedül, Renée és a  méz idő közben bizonnyal szekéren távoztak, Olíviának  gyanakváshoz hasonlítható sejtelme támadt, ahogy a csomagokkal megpakolt Antal bemutatkozott a csillagásznak. Antal természetesen tudhatta, ki Ole Christensen, de a csillagásznak fogalma sem lehetett Antal kilétéről. Olíviának pedig az volt az érzése, Antal tud még valamit Oléről.
Pár mondatos udvarias beszélgetés és Olívia újabb látogatásának ígérete után elköszöntek, de az ex- jósnő azután sem tette fel a kérdést Antalnak, arra gondolt, biztosan orákulumi múltja miatt támadt rá az a különös előérzet.
 A szerző ismét kegyet gyakorol a kíváncsi publikummal szemben: Antal, ki természetesen  látta már a csillagászt nyilván az antikvárius-üzletben, messziről megpillantotta, mikor Olívia kalapja után szaladt, és ráismert, követte tekintetével a csipkebokron keresztül. De nem akart Olíviának csalódást okozni, hogy egy hölggyel látta együtt. Bár arról még mindig fogalmunk sincs, ki az a hölgy...

Talán ezért is teszik meg a visszautat szokatlanul hallgatagon. A délutáni nap bágyadtan süt, szinte égeti Olívia tejfehér arcát, bár még mindig erős szél fúj.  Antal szeretné hazakísérni a nőt,  de ő nem fogadja el az ajánlatot; talán szeretne egyedül maradni a gondolataival, talán nem akarja elrabolni Antalt a maga kötelességeitől.
 Ahogy áthalad a Groot Schijn hídján, mégis jobban megragadja a figyelmét valami, amit szinte nem hisz  el a szemének: a csatorna partján egy félmeztelen férfit lát...ez miért is olyan különös?
Arányos, izmos alakja, délceg tartása alapján akár lehetne Olívia egyik cirkuszi kollégája is. Artistának túl magas, bár nem egy langaléta termet... de szépen formált válla, selymes bőre -bár ezt a sajátosságot Olívia maximum el tudja képzelni,hiszen ahhoz is túl messze van, hogy arca alapján ráismerhetne cirkuszi kollégájára, -nem parasztfiúkra jellemző.
Az ex-jósnő mindenesetre alaposan szemügyre veszi a szőkés hajú, mégsem az északi embertípusra vallóan sápadt alakot. Ismeri-nem ismeri, egyáltalán nem ez foglalkoztatja. Tetszetős látvány, ahogy  bronzbarna bőrén a vízcseppek  egy pillanatra megállnak, majd legördülnek. A férfi, akiről még mindig nem tudjuk, Olívia cirkuszi kollégája-e, ugyanis mosakszik, tőle kicsit távolabb pedig egy sötétpej ló iszik a Groot Schijnből. Olívia biztos benne, hogy ismeri ezt a férfit, bár az, mivel nappal szemben áll, összehúzza a szemét, s ez megnehezíti az azonosítást. Fül-tövig érő, egyenes haja van, elegáns frizurája, bár ahogy mondtam, testalkata nem arisztokratikusan sovány, inkább  izmai inkább tömörek, mint szálkásak. Biztos a piacon láthattam, tejes fiú lehet, esetleg hentes gondolja hősnőnk, és még mindig nem tudja a szemét levenni róla. De ekkor a férfi  kijön a bokor mögül, így Olívia egész alakját szemügyre vehetné... persze inkább zavartan lesüti a szemét, mert a legény hirtelen felnéz rá. Pillanatnyi megilletődöttségét feledve az ex-jósnő tovább indul, észre sem vette, hogy egyáltalán megállt. Sőt, hirtelen meg is szaporázza lépteit, mivel útja szerencsére  egyenesen arrafelé tart, amerre szeretné...
 A szerző pedig végre úgy sejti, mégsem volt felesleges az a néhány száz év, hiába tett meg mindent az ex-jósnő huszonöt, lassan huszonhat éves romlatlanságának, vagy inkább ügyefogyottságának visszaszerzéséért.
Ahogy Olívia leért a hídról lelassította lépteit és abban reménykedett, talál  valami okot, hogy megszólítsa a férfit, akire csak ennyit mondhatok: esztétikai élmény. Persze nem talál semmit, de ez nem zavarja a szerzőt, aki kíváncsi várakozással figyeli huszonöt éves testbe bújtatott többszázéves főhősnőjét, amint a világ legtermészetesebb módján letér az útról.
Átvág egy sűrűbb ártéri erdőrészen, és kiér a szintén buja aljnövényzettel borított partra. Nem tudja, vajon a férfi már elindult-e, mert végzett a mosdással, a ló pedig csillapította szomját...
Pontosan így is történhetett...-gondolja csalódottan a szerző, mert bizony nem látunk senkit. Lehet, hogy a férfi beleereszkedett a folyóba teljesen meztelenül...-gondolja Olívia.
De az azért túlzás lenne.

Úgymond, hogy csináljon valamit, a nő szórakozottan az aljnövényzetet szemléli, gyógyfüvek után kezd kutatni...és megakad a szeme egy kisebb cserje tövében egy gödrön, ami pont úgy néz ki, mintha egy malac szarvasgombát kotort volna ki a cserje tövében. Olívia nem lepődik meg, különös módon az jut eszébe, ha valóban ráakadt egy olyan igazi ritkaságra, mint a francia szarvasgomba, egye fene, összekapja magát, és főz egy remek vacsorát, meghívhatná Olét ...
Azért, nehogy csapdába ejtsék évszázados gombász ismeretei, megkóstolja a talajból kiforduló gumószerű termőtestet. Kicsit furcsának találja, de arra gondol, így nyersen persze, hogy furcsa. Kiássa az egészet, hogy alaposabban megízlelhesse, hogy meggyőződhessen a minőségéről, és az én spontán intuitív főhősnőnk már szinte el is feledkezett az esztétikai élményről.
De egyszerre különös fáradtság vesz rajta erőt. Nem is érti, de nem is nagyon van ereje meggondolni, olyannyira letaglózza a legyűrhetetlen érzés.
Ez rettenetes...háromszáz év, ki tudja hány hektoliter pastisse után ez a soha nem tapasztalt tehetetlenség...-gondolja, miközben olyannyira elpilled, hogy kénytelen leülni. Sőt, mi több, kisvártatva azon veszi észre magát, hogy elszundít- illetve a szerző veszi észre magán, hogy hősnője azt sem tudná megmondani, hány percet vagy órát tölt ott a Groot Schijn partján szundikálva, és hogy egyszerre, ahogy felébred, egy sötétpej kanca patáját pillantja meg. Összerezzen, de alighogy magához tér és felül, megpillantja a bronzbarna bőrű férfit is, amint épp arrafelé tart, ahol ő fekszik.
-Minden rendben van, hölgyem?-kiált oda Olíviának félmeztelenül és istentelenül kívánatosan.
-Oh, persze...csak lepihentem egy kicsit, megszédített ez a hőség...-feleli hősnőnk kábán és közhelyesen.


Hogy folytatás következik-e, azt majd meglátjuk.
A szerző kezdi úgy érezni, kicsúszott a talaj a lába alól...

Találkozás

Monológ, vagy dialógus...
Egy hanggal kezdődik, a vége csend.
Némaság.

Szó, mondat, regény- zsúfolt paletta:
ha bekerül a neved, újra meg újra kimond.
Hangként kezded, véged a csend.
Magány.

Kimondanám a neved.
Ízlelni minden kezdeted, ritmusod, melódiád és zárlatod.
Véget érne az egyik hang, hogy elkezdődjön a következő.
Félek kimondani, szóvá tenné, mit inkább megjegyzek. Fel ne falja a csend.
Felejtés.

Ha nem mondalak ki, talán megteszed velem te.
Hogy egy hanggal kezdődjek, és csendben érjek véget.
Elválás.